A lényeg és az ő megtévesztő rétegei. Kettős látás (Diplopia)
Görözdi Rita és Szerdi Gábor kiállítása a Nádor Galériában
2014. november 27.    
Aknai Tamás írása

Ez az itt erős és magabiztosan megidézett „kettős” jelző aztán a „látás” főnév (deverbális nomen) előtt kihívóan szólítja elő mindazon kettősségeket, amelyek szoros vagy érintőleges kapcsolatban lehetnek magukkal a kiállítókkal, magával a kiállítással, a bemutatott anyag egyedi darabjaival akár. Amely címbe rendelt látásnem drámai kifejlete, a képnek betegség, sérülés miatt előálló megkettőződése a myasthenia gravis (autoimmun okok miatt előálló izomgyengeség) első jele is lehet. De képletes értelmű képzettársítások sora is tapad azokhoz  a helyzetekhez, adottságokhoz, állapotokhoz, viszonyokhoz, amelyekben az „egyik” és a „másik” sem csak önmagában adott, (miközben úgy is persze) hanem együttesen. Miközben az oszthatatlanság, de a megosztottság vélelmét zavarja, hogy mégiscsak kettő ez az ugyanegy.

          Szép, szép mondom magamban, de mégiscsak meg kell találnom a legfőbb fogódzókat a szemle, a találkozás első pillanatában már élénk - eredeti munkák, majdnem azt mondtam: a szívszorítóan reális és felszabadultan költői-spekulatív dimenzió felé, amit a munkák képviselnek. Már itt is a kettősség. Egy nő és egy férfi művei. Nem kellene feltétlenül ennek a ténynek sem a „kettős látás” fénytörésébe kerülnie, de abban az értelemben egyek és különbözőek, hogy bajtársias együttműködésük érvényesen létezik életük tetszőlegesen más, egyéb kiterjedéseiben is. És lehet, hogy a feléjük, az együttesük felé közelítésben egy ideig nem is szakadhatunk el az igényes együttműködés szereplőket összekapcsoló közös motívumaitól. Életkorban közel vannak egymáshoz, a mesterek, munkatársak majdhogynem ugyanazok, a város és kulturális miliő se különbözteti meg őket. Hisznek a festészet lehetőségeiben, a nagy formák összetett fizikai - érzéki hatásrendszerében, a finom részletek, a hajszálpontos léptékek és arányok rendezésének jelentőségében.

Tapasztalható: a művészettörténeti hitelű és értékű hagyomány, illetve erkölcsi - intellektuális érzékenység egyaránt átszövi Görözdi Rita és Szerdi Gábor munkáit. A „kettős látás” módszertani háttérfeltételeit mindkettőjük esetében feltétlenül kielégíti már a témaválasztás is. A „valósághoz” kötő viszonyok teljességéből, a topográfiai és tapasztalati értelemben vett köznapi realitástól mindketten meglehetősen távol elhelyezkedő helyzeteket keresnek fel. Még akkor is így van ez, ha megidézett belső tereik, a babakocsi és kutya, a kollázsok tárgyilagos kis mintái, feliratai, építészeti töredékei, vizuális forrásaik tényleges létezéséről üzennek, méghozzá minden elidegenítés nélkül való köznapi egyszerűséggel.                       

A művészet kínálta nagy stilizálásoknak, a szépség megmutatkozásának minden előzetes ígérete nélkül. Most akkor valóságos-e, vagy felidézett-e mindaz, amiről beszélünk? Aztán itt vannak a gesztusok. Ki merné határozottan állítani és bizonyítani, hogy Görözdi és Szerdi éppoly közel vannak a Cy Twombly(1928-2011) - féle káosz-hisztéria kalligráfiához, mint Jörg Immendorf (1945-2007) Café Deutschlandjához ? És, hogy éppoly távol vannak Kokas Ignác (1926-2009) Ginzapusztájától, mint Nádler István (1938) Feketebács (2009) sorozatától, vagy Sebastian Brandt, A bolondok hajója című művétől. (1493)      Szerdinek esze ágában sincs persze foglalkozni a fogyatékosság jelenségének gótikus, vagy romantikus előzményeivel.  De feltűnik érvelésében a testbe zárt nyomorúság művészet által bátortalanul kezelt részleteinek, a fogyaték korrekcióinak áttekintése. Amiben elfér a vizuális konvenciók tabuinak felnyitása, a torz és „egészséges” összefüggésének átlátása, bizonyos élő és erős önismereti munkára szólítás.     

 Szerdi G., Max, o.v. 100 x 100 cm        Szerdi G., Kerekes kutya, o.v. 100 x 100 cm    Szerdi Gábor, Bot,  o.v. 150 x 190 cm     Előfordulnak szinte szatirikus átiratok is, amennyiben a testi korlátozottság (mozgásképtelenség - segédberendezések) és testi energiagazdagság (szexuális készültség jelzése) majdhogynem bizarr együttesben mutatkoznak meg. Az emberi és más fogyatékosság számos megjelenési formájában, illetve megjelenítésében Szerdi villámgyorsan elvezet az illusztrációtól és lételméleti jelentőségű, ámde vizuális kifejezésként ironikus, együttérzéssel teli demonstrációhoz. Amelyben valamelyes az orvostudomány analitikus megjelenítés-kényszere is feltűnik. A fogyatékosság ábrázolása saját magunk újradefiniálása, a testi rendellenességek más nézőpontot és külön motivációt adnak. A kortársak közül Doug Auld , Chris Rush, Marc Quinn munkássága volna ebben az irányban figyelemre méltó. Egy kattintás a neten és máris látható, hogy az itt előálló utalásrendszer illeszkedési hibáktól mentesen kapcsolódik a nemzetközi figyelem aktuális szociális-morális töltettel rendelkező törekvéseihez.        MMarc Quinn, Alison Lappert, Peter Hull szobra, 2005.  

Marc Quinn például tíz éve, 2005-ben készítette vihart kavaró szobrát is, melyben az 1965 - ben karok nélkül született, várandós Alison Lappert formázta meg.  A londoni Trafalgar Square-en látható. Egy kortárs Vénusz. Kettős látás egyszersmind: torzó és nem torzó. A fiatal festő, Szerdi Gábor egyértelműen utal változatos sorozataiban arra, hogy ha megértjük, mi a fogyatékosság, azt is megértjük, mit jelent teljes embernek lenni. Vagyis a legnagyobb problémát, az ismeretek, és az elfogadás hiányát igyekszik szuggesztív munkáin keresztül érzékeltetni. A saját fogyaték képe – miközben előkészít egy esztétikai jellegű kiutat – nem  is elsősorban a megidézhető  saját problémaként, hanem sokkal inkább a többség gondolkodásmódja és a közösség előítéleteinek formájában jelenik meg. Indirekt módon a „kettős látásban”.    

Szerdi G., Méz, o.v.  125 x 125 cm               Szerdi G., Mustár, o.v. 140 x 100 cm 

Szerdi G., Scoliosis, o.v.200 x 150 cm    Szerdi Gábor, Fuzzy Cupid, o.v. 150 x 98 cm    

Görözdi Rita, Tér, o.v. 150 x 190 cm                                    Görözdi Rita, Túl sok víz, o.v. 150 x 140 cm     

  Görözdi Rita, Fácán és Kiugrás, o.v. 100 x 100 cm     

Görözdi Rita ezúttal Szerdi Gábor „monokróm” rajzossága, egyértelműen grafikai előadásmódja mellett a festői nagyvonalúságot és a kolorizmust testesíti meg. Méretes, laza foltokból építkezik, tipikusan tereli felületein egységbe a festői látás puha körvonalú színegységekben előadható bizonyítékait, ezeknek súlyos testi tömegek képzetét is keltő alaptónusait. Olyan, mindent magukba foglaló „hangzatokat” hoz létre, amelyekben aztán érdekes, valójában alig észrevehető lépték- interferenciákat eredményezve helyezhetők el a kisebb festői-rajzi egységek. Ezeknek olykor teljes valóság közelisége, idézési technikája már egy új látásmód következménye. Mert nemcsakhogy felszabadultságában erős vizuális fantáziával találkozunk, hanem ennek a megfegyelmezésével is. Újracsak a „kettős látás” szintjeinek szintetikus összekopírozódása kerül elénk. Itt azonban kevésbé telíti alkotójuk közvetlenül morális, vagy magatartás - imperatívuszokkal a festményeket. A látás érzékileg legnagyobb formátumait megtestesítő vizuális alakzatok kapaszkodnak egymásba a tapasztalat és élmény intimebb, kisebb léptékű, ezért érthetően részletezőbb, aprólékosabb leleteivel. A gesztussal építés egyébként alapvető jellemzője a munkáknak, ekként a 20. század expresszionizmusainak sűrítményeként hatnak a képek, és így „ízeik” némi historizáló tónussal is gazdagabbak lesznek.

Néha az a benyomása nézőnek, hogy a „mese” egyidejűleg a kezdeténél és a végénél is elindul. Amiből egyszer a végkifejlet általános tanítása, a mondanivaló (amit régiesen „morálnak” hívtak) nagy színkombinációi uralkodnak el, máskor meg a történetmesélés, emlékezés tárgyközeli, tapasztalati hitelű képei. De a legjellemzőbb Görözdi Rita képein, amikor ez a kétirányúan fejlesztett módszer – látás és értésmód – egymásra csúszik, keveredik. Bizonyos helyeken fragmentálttá válik. Nagy átváltozásokat kényszerítenek ki ezek a bekövetkezések. Semmi nem marad meg annak, aminek, és amiért létrejött. Az összefogó kezdeti nagy formák darabokra törnek az élesebb kontúrokkal jegyzett és ábrázoló kapacitásokkal rendelkező formákkal találkozás közben. A kisebb léptékű képelemek pedig olykor elvesznek, feloldódnak vagy széttépődnek a nagy formák ellenállhatatlan súlya alatt. Egy új típusú ornamens létrejöttének energikus, gesztusokban gazdag gejzírvidékére érkezünk, ahol az adott és igazolható, valamint titokzatosan és korlátozhatatlanul felszínre törő energiák egyaránt jelen vannak. És igaz ugyan, hogy a „valóság” teljességéből vett köznapiságról mindketten idegen állításokat tesznek, megidézett tanulmányaik, életélményeik, saját belső tereik, vagyis vizuális forrásaik a tényleges, felelőséggel és gyönyörrel egyaránt terhelt alanyi létezés legkiválóbb problémáit idézik. Átverekedik magukat a „kettős látás” megtévesztésein, és ígéretes munkáikkal igen közel kerülnek a tehetséggel keresett művészi igazság abszolútnak tetsző kiterjedéseihez.

     Aknai Tamás          

Facebook Galéria