Föl sem ismernék a rólad készült képek, ha látnák egymást
„Föl sem ismernék a rólad készült képek, ha látnák egymást.” – Kiállítás-megnyitó1
Nietzsche kéretné magát vagy talán még dühös is volna, ha egy olyan galériába invitálnák, ahol a szubjektivitás kerül kiállításra; persze lehet, hogy Nietzsche amúgy is dühös volna. Számára az önarckép valamennyi eleme: az ön, az arc és a kép a dionüszoszi létből kiszakadó álom, látszat, esetleges individualitás. Vagyis egy olyan művészet, amely kizárólag az exhibitión, az önmegmutatáson alapul, amely csak a művész szubjektivitását juttatná kifejezésre, szerinte már eleve nem arról beszélne, amiről a művészetnek beszélnie kellene: a dionüszoszi–apollóni viszonyáról, a lét látszat általi megváltásáról.2
Márpedig a portréfestészet és különösen az autoportré elkerülhetetlenül is az önmegmutatáson alapul; ahol a művész épp önnön szubjektivitásának látszataival játszik. Elengedhetetlenül a személyiség kerül itt előtérbe: egyrészt az önmegismerés, az én- azonosság megteremtésének kísérleteként: „ez vagyok én”, másrészt a világnak szóló referenciális azonosság vagy azonosíthatóság létrehozásaként: „ez ő”.
Az önarcképben mindenekelőtt a személyiség attribútumai jutnak kifejeződésre. Az önarckép ezért alapvetően a hasonlóságnak, azaz a reprezentációnak van szentelve; annak összes lehetséges aspektusa értelmében. Az önarckép e többes értelemben egyrészt képzet: amennyiben egy külső (a saját test) leképezése a belső világban; másrészt objektiváció: amennyiben éppen egy belső válik külsővé (műtárggyá); harmadrészt ábrázolás: médium, ahol valami valami más révén mutatkozik meg; negyedrészt megjelenítés: jelenné tenni valamit, ami időben és térben nincs jelen; és végül helyettesítés vagy képviselet: olyasvalami, ami más vagy mások helyett áll.3
Közismert a tükör szerepe az önmagunkról alkotott képzet, az identifikáció megteremtésében. Az önmagunkról szerzett kép újra és újra megerősíti, vagy a változásoknak megfelelően módosítja az én-képet. Egy átváltozás, egy imago lehetősége ez, amely a szubjektumban mindi g is végbemegy, amikor egy képet önmagáról magáévá tesz.4
A tükör az önkonstitúció és az önértelmezés újabb lehetőségeit is megnyitja. A belső és külső korrespondenciájában,önarcképek sorozataként jöhet létre a képi elbeszélés, ami én magam vagyok.5
A kiállítás dialogikus terében pedig, amelyben az én és képe felcserélhető pólusokként vannak jelen, nyelvileg is kiterjedtebbé válik alanyiságom.6
Az önarcképek azonban a szubjektum szétszóródásának kifejezőivé is válhatnak, esetleges szubjektumpozíciók alakváltozataivá, olykor akár egy ideológia – lásd művészeti – kiszolgáltatottjává; amennyiben az ideológiák feladata éppen az lenne, hogy az emberekből szubjektumot szerkesszen.7
Ebben a viszonyban – amikor önmagunkat kívülről próbáljuk megragadni, vagyis mint másikat, vagy mint egy dolgot – óhatatlanul is ott lappang az elidegenülés, ahogy Sartre mondaná, a rosszhiszeműség, az önmagunk előli menekülés lehetősége is.8 Az sem lehetetlen ekkor, hogy idegen arc ként tekintsünk önmagunkra.9 De a z önarcképemen meg is hamisíthatom magam, vagy mutatkozhatom olyannak, amilyen lenni szeretnék, amilyen egyáltalán nem vagyok. Ilyenkor az önarcképimage, imagináció, színlelés vagy alakoskodás.
Ha azonban „az arc a lélek tükre”, vagy ha „minden az arcunkra van írva”, akkor minden egyes önarcképben egymores animumque-t, egy lélek kifejeződését kell látnunk.És mivel az önarcképek csak a másik emberrel való viszonyukban kapják meg ezt a jelentést, ezért az önarckép egyúttal egyetikai viszony is.10
De az önarckép – amely mindenekelőtt portré11 – nemcsak a személyiséggel hozható kapcsolatba, hanem a puszta személlyel vagy az abszolút szubjektummal is. Az exhibitio ekkor már nem önmegmutatás, hanem az önmagaság megmutatása.
„Gondolj magadra, és figyeld meg, hogyan teszed ezt.” Az önmagadra irányuló figyelem aktusában a szubjektív mozzanat vizsgálódásod tárgyává, objektív mozzanattá válik. Ha figyelmed újra az öntételezésre irányítod, vagyis arra, ami az előző aktusban a szubjektív mozzanat volt, akkor ebben a tudatban újra csak objektum vagy önmagad számára; és ezt a végtelenségig ismételheted. De létezik a tételező tudaton kívül is egy tudat, amelyben a szubjektív mozzanatot már nem tudod elválasztani az objektív mozzanattól, amelyben a kettő egy és ugyanaz. Ez gondolkodásod tudata, amely nem más, mint egy cselekvés, belső tevékenység, „amely valami rajta kívül lévőre irányul, ugyanakkor visszatér önmagába és önmagára”.12
Az értelem egy bizonyos megszakadásával érintkezünk itt, az értelemmel az érezni, az érinteni értelmében.13
A filozófia eredendően érzés. Az érzés határai a filozófia határai.14
Ez az a pont, ahol a portré a művészet által megvalósított vagy meghaladott filozófiává válik. Létrehozásának szándéka a fogalmi reflexió korlátairól árulkodik, a folyamatról, mely során a filozófiának művészetté kellett válnia.
Az önmagaság kiállításában a hasonlóságnak már nincs köze a felismeréshez, ezért a reprezentáció jelentésaspektusai is átértelmeződnek. Itt nem áll rendelkezésre egy világos és elkülönített képzet, amely tükörképként a külső felől a belső időviszonyaiba rögzülhetne; hiszen itt éppen a belső kiterjedéséről van szó. A tükör megmutatja az ábrázolás tárgyát, a portrén azonban épphogy nem a tárgy, hanem a szubjektum kerül felmutatásra. A portréban ekkor lényegtelen, hogy kit ábrázol: a portré az „akárki,” a „benne lét”, az „itt-lét”.
A portré tárgyával szembeni viszonyt már nem az emlékezet motiválja, hanem a felejtés, nem az állítás, hanem a tagadás, nem a meglét, hanem a hiány. És a hasonlóság éppen e hiány által jelenik meg.
A portré a kívüli bensődlegessége, amely megfelelő környezetet teremt egy szubjektum érkezéséhez és jelenlétéhez, vagyis egy benső kívüliségének.15
A portré természetének ökológiai értelme sejlik fel itt, mely szerint a portré nem más, mint találkozás egy olyan jelennel, amit meg kell őriznem a magam számára éppúgy, mint mások számára, hogy valamennyien átélhessük benne az önmagaság másikja mellett a másik önmagaságát is.
A portré az önmagát tapasztalás tapasztalatát nyújtja. Önmagunkat tapasztalni egy érzetet, érzést jelent, ahogy érintjük önmagunkat. Érinteni azonban mindig csak kívülről lehet. E kívülség mindenkori feltétele pedig a kiterjedés.16
A portré tekintetében tehát egyszerre érzem magam gondolatnak és kiterjedésnek.17 A portré a megtestesült lélek, melynek tekintetében testként tapasztalom meg lelkem kiterjedését.18 És ha végeredményben a portré tekintetének a testethez, az érzéshez, az érintéshez van köze, akkor talán most már Nietzsche arcán is megjelenhetne egy halvány mosoly.19
Hrubi Attila
1 Elhangzott 2015. április 2-án a „Föl sem ismernék a rólad készült képek, ha látnák egymást.” (Fodor Ákos) című kiállításon a Nádor Galéria Art&Med Kulturális Központba n.
2 „Minthogy a szubjektív művészt mi csak rossz művészként ismerjük, s a művészet minden válfajában és minden fokán legelsőbben és mindenekfölött is a szubjektum leküzdését, az »éntől« való szabadulást és minden individuális akarat és vágyakozás elhallgatását követeljük meg, sőt hisszük, hogy objektivitás, érdek nélküli tiszta szemlélet híján még a legcsekélyebb valóban művészi termék sem állítható elő.” Friedrich Nietzsche, A tragédia születése, avagy görögség és pesszimizmus, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1986. 56. o.
3 Vö. Bernhard Waldenfels, „Az idegenség etnográfiai ábrázolásának paradoxonjai”, in Biczó Gábor (szerk.) Az Idegen. Variációk Simmeltől Derridáig, Debrecen, Csokonai, 2004. 92. skk. o.
4 Lásd Jacques Lacan, „A tükör -stádium mint az én funkciójának kialakítója, ahogy ezt a pszichoanalitikus tapasztalat feltárja számunkra”, Thalassa, (4) 1993. 2. 5–11. o.
5 Vö. Kenneth J. – Mary M. Gergen, „A narratívumok és az én mint viszonyrendszer”, in Thomka Beáta – László János (szerk.), Narratívák 5. Narratív pszichológia, Budapest, Kijárat Kiadó, 2001. 77–119. o.
6 Lásd Émil Benveniste, „Szubjektivitás a nyelvben”, in Bókai Antal – Vilcsek Béla (szerk.) A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, Budapest, Osiris, 2002. 59–64. o. és Catherine Belsey, „A szubjektum megszólítása”, Helikon, 41. 1995. 1–2. 14–39. o.
7 Vö. Louis Althusser, „Ideológia és ideológiai államapparátusok”, inKiss Attila – Kovács Sándor – Odorics Ferenc (szerk.) Testes könyv 1., Szeged, Ictus, JATE, 1996. 373–412. o.
8 Vö. Jean-Paul Sartre, A lét és a semmi. Egy fenomenológiai ontológia vázlata, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2006. 81. o.
9 „Ahogy Ernst Machhal történt, aki Bécsben felszállván a villamosra, a másik oldalon egy »lezüllött iskolamestert« látott egyazon ütemben felszállni, anélkül, hogy felfogta volna, önmagát látta a tükörben.” Manfred Frank, „Miért vagyok én én? Kérdés gyerekeknek és felnőtteknek”, Passim, XI. 2013. 1. 8. sk. o.
10 Vö. Emmanuel Lévinas, „Az arc és a külső”, in Uő.Teljesség és végtelen, Pécs, Jelenkor, 1999. o. 155–212. o.
11 Vö. „Minden portré önarckép.” Jean-Luc Nancy, A portré tekintete, Budapest, Műcsarnok Nonprofit Kft., 2010. 18. o.
12 Lásd Johann Gottlieb Fichte, „Kísérlet a tudománytan új kifejtésére”, in Uő. Válogatott filozófiai írások, Budapest, Gondolat, 1981. 131–145. o.
13 Vö. Jean-Luc Nancy, Corpus, Budapest, Kijárat Kiadó, 2013. 91. o.
14 Novalis, „Fichte-stúdiumok”, Gond, 1998. 17. 17. o.
15 Vö. Jean-Luc Nancy, A portré tekintete, Budapest, Műcsarnok Nonprofit Kft., 2010.
16 Vö. Jean-Luc Nancy, Corpus, 87–116. o.
17 „[A] kiterjedés módusza [a test] és e módusz ideája [lélek] egy és ugyanaz a dolog, de kétféleképpen kifejezve.” Lásd Spinoza, Etika, Budapest, Osiris, 1997. II. könyv, 7. tételhez fűzött megjegyzés.
18 Vö. Jean-Luc Nancy, Corpus, uo.
19 „Azt mondod: »Én« – és büszke vagy szavadra. Mégis nagyobb, amiben hinni nem akarsz – a tested a maga hatalmas eszével: ő nem mondja, hanem cselekszi az Ént. […] A teremtő test teremtett magának szellemet, hogy keze legyen akaratának.” Friedrich Nietzsche, Így szólott Zarathusztra, Budapest, Osiris Kiadó, 2000. 41. sk. o.
