Szántó István kiállítása elé.
       
Magyarországon  a  polgárosodás  késettsége,  helyesebb  volna  azt  mondani,  hogy elmaradása nem csak az ország gazdasági szerkezetében okozott zavart, hanem  a  művészetek  területén  is.  Gondoljunk  arra,  hogy  a  feudalisztikus  struktúrából  átléptünk a nagy cégek világába, középüzemeink egyáltalán nem voltak ezért még a  háború  után  is  a  kis  szolgáltatók  kezdtek  szolgáltatás  helyett  termelni.  Az  elcsatolások következtében a bányászat elhanyagolható tényezővé vált. Az agrárium  ellentmondásairól  ne  is  beszéljünk.  Mindenki  ismeri.  Máig  küszködünk  ezzel  az  örökséggel.  A  művészet  területén  óriási  szakadék  jött  létre  a  népi  és  a  magas  művészet között. Ezt a szakadékot máig nem sikerült kitölteni. A probléma talán ma már  nem  is  a  népi  kultúra  anyagának  begyűjtésében,  megmentésében  gyökerezik,  sokkal inkább  abban,  hogy  nem  épült  be  természetes  módon  a  magas  művészetbe.  Úgy látom, hogy a szakadék feltöltésére nincs esélyünk, csak hídépítésre .
Szántó  István  hídépítő.  Vállalkozása  rendkívül  tiszteletre  méltó.  Számtalan  szempontot kell figyelembe vennie, ami fékezi az alkotói lendületet, drasztikusabban  kifejezve  gúzsba  kötve  táncol.    Ősi  művészet,  ornamentika,  népművészet,  és  hitvilága, szimbolikája,  mondhatnám: mindezek lelke. Mindeközben a modern és a  kortárs művészet ütőerén kell tartania az ujját. Az anyagok használatánál visszanyúl  azok eredeti mágikus értelmezéséhez és keresi a mai analógiákat.
Még egy nehéz kérdéssel kell megküzdenie: a források másodlagosságával az-az  nem  a  saját  elsődleges    vizuális  tapasztalatait  használja  föl,  hanem  már  meglévő  motívum kincsből táplálkozik, kész tárgyakból, művekből szellemíti át őket. Gyakran  említett példám, hogy műalkotás elemzésekor sok esetben olyan művet vetítünk amit  se  a  tanár  se  a  hallgató  nem  látott  eredetiben.  Akkor  mit  is  elemzünk?  Nem  műalkotást,  csupán  annak  reprodukcióját.  A  mai  művészetben  se  szeri,  se  száma  a  netről  fölhasznált képeknek  filmeknek.  Nem  minősítem,  hiszen  lehet  jól  és  rosszul  használni,  de  azzal  számot  kell  vetni,  hogy  az  érzéki  tapasztalatainkból  veszítünk  vele,  ami  az  értékelésünk támpontjait gyengíti.  T.  E.  Hall  a hatvanas  években írja,  hogy az amerikaiak elvesztették egyik érzékszervüket, a szaglásukat. A sok spray és  illatosító  elfedi  a  természetes  szagokat.  Vajon  mi  is  itt  tartunk?  Négy-öt  komponensből  előállított  aroma,  helyettesítheti  a  yoghurtokban  a    közel  kétszáznegyven  komponensből  álló  természetes  aromát.  Szántó  István  mézeskalács  munkáinak illatát vajon hány komponensből állítaná elő valamely cég? Ne firtassuk a  világunkat  elárasztó  pszeudó  jelenségeket.  Ebben  a  környezetben  vállalni  és  visszanyúlni  a  tiszta  forráshoz,  bátorságra  vall.  A  nehézsége  abban  is  rejlik,  hogy  eltűnt  az  az  életforma,  amiben  Szántó  előképei  születtek.  A  múzeumokban  elvesztették  életterüket  és  életszabályozó  szerepüket.  Nagy  kérdés:  hogyan  vitalizálhatók  újra?  Szántó  tisztában  van  a  kérdés  komolyságával,  doktori  kutatási  beszámolóit  olvasva  látom,  hogy  ennél  többel  is.  Picassóék  kultikus  afrikai  maszkokat  csodáltak  műtárgyként.  Ez  a  sorsa  a  mi  népművészeti  tárgyainknak?  Műalkotásként  szemlélve  eredeti  funkciójukból  kilépve  milyen  jelentéssel  bírnak  napjainkban?  Clemente  egy  interjúban  meglepően  válaszol  arra  a  kérdésre,  hogy  miért  használ  indiai  motívumokat  (tudvalevő,  hogy  sokat  járt  Indiába).  Mert  szokatlanok,  furcsák  számára,  nem  próbálja  megfejteni  az  eredeti  jelentésüket.  Szuverén festői világába emelve csak azt használja föl amit integrálhatónak vél.  Szántó  mélyebbre  megy, amikor  a  népi  motívumokat  létrehozó  szándékot  is  igyekszik felhasználni. Azt írja: “A népi tárgyi kultúra emlékei közül a figyelmem a  fogadalmi  tárggyal  létrejött  misztikus  erőátvitelre  irányult.”  Például  az  édesapja  szívműtéte  kapcsán  a  viasszal  bevont  kórházi  ágy  vagy  műtőasztal  elkészítésével  ilyen tárgyat hozott létre.
Mint korábban említettem, a bonyolult kérdéshalmazra válaszolva, kultikus elemeket,  archaikus  formákat,  mágikusnak  tartott  anyagokat  használ.  Reménykedve,  hogy  a  legmélyebb  tudati  szinten  érintheti  meg  nézőit.  Egy  idézet  tőle:  “Hogy  az  ember  személyiségének  belső” magját  megértse,  meg  kell  ismernie  ezeket  az  általános,  minden  emberben  jelen  lévő archetípusokat.  Ezt  a  belső magot  nehéz  megtalálni,  mivel  társadalmi  és  személyi  különbségeink  megítélésének  nagyobb  a  fontossága,  mert  reprezentatívabb  és  nincs  lebontva  a  mindennapokra”.  Jungi  értelemben  a  tudattalan síkján minden ember rokonságban van és a kollektív tudattalan tartalmak  örökletesen tartoznak az emberhez, tehát nem az egyéni élet eseményei töltik fel. Hogy  milyen  nehezen  oldható  meg,  Bartók  a  vonósnégyesei  kapcsán megjegyzi:  “Világos,  hogy  a  népi  dallamok  nemigen  alkalmasak  az  úgynevezett  tiszta  zenei  formákban való felhasználásra, mert kivált eredeti alakjukban nehezen tűrik az ilyen  formákban való felhasználást.”  Kodály  Zoltán  is  arra  világít  rá,  hogy  a  népzene  nem  épült  be  időben  a  zenekultúránkba. “Bach  például  tele  van  német  népzenével.  Nemcsak  a  korálok,  hanem  hangszeres  művei  is  erőteljesen  tükrözik  a  német  népzenét.  […]  A  komolyzene,  mivel  Németországban  korábban  bontakozott  ki,  már  nagyon  hamar  felszívta népzenéjük minden elemét."
A  vizuális  területen  ha  lehet,  ennél  nehezebb  a  helyzet.  Külön  erőfeszítések  árán  emelhető  be  a  “magas  művészetbe.  Nem  véletlen,  hogy  kevés  művészt  tudunk  hivatkozni  aki  ezt  megtette.  Szántó  többek  között    említi  Kornisst,  Vajda  Lajost,  Keserü Ilonát valamint Samu Gézát, aki népi használati tárgyakat formált szoborrá és  Bukta Imrét, aki a saját falujának életmódját, lelkületét követve, hoz létre műveket. Szántó  is  csatlakozik  ehhez  a  nemes  társasághoz.  Fiatalsága  azonban  más  az  eddigiektől elkülönülő szemléletmódot képvisel. Ő már tisztában van vele, hogy nem  lehet a hiányzó elmaradt lépéseket pótolni. Az-az a szakadékot nem lehet feltölteni.
Ezért neveztem őt hídépítőnek.

Szabados Árpád