Karunk művészettörténész professor emeritusa, Aknai Tamás nyerte a 27. Salvatore Quasimodo költőverseny megosztott különdíját "Sziget" című versével a balatonfüredi Anna Grand Hotelben, 2019. szeptember 6-án. Gratulálunk az elismeréshez!



Sajtóvisszhang az eseményről:

https://www.veol.hu/kultura/helyi-kultura/geczi-janose-a-salvatore-quasi...

https://librarius.hu/2019/09/08/geczi-janos-kapta-a-salvatore-quasimodo-...

http://www.barkaonline.hu/oesszes-hir/6879-geczi-janos-kapta-a-salvatore...
Az alábbaikban a szerző jóvoltából teljes terjedelmében közöljük a díjnyertes művet.

AKNAI TAMÁS
Sziget

Belső feszülés az, minek utána mindnyájan verseket írunk – Horatius és vele
Virág Benedek tartja – mesterségének reguláit akár kitanultuk, és tudjuk, akár
nem. Mint besorozott katona, marsallbottal, üres tarisznyával indultam én is a
csatába, a történelemre nem, csak a bennem maradt időre emlékezhetek. Nem
életfontosságú tudás, mindig volt, láttuk már, mozgófilm van róla, amikor az
anya és egyaránt vele az apagólya, fészkére szállva öklendezni kezd, fiókáinak
így adván táplálékot, mindazt, amire előbb vadászott, kukacot, csíkot, gyíkot,
békafiat. Finom érzés a sikongó nemzés, az utód, annak cseperesztése, a féltés,
vágy a fenntartásra, megmaradásra, egyúttal erőszak tárgya is az, mikor  a
természet lényeinek csúfos vége, vele a vég képe, mint törvényt jelenítő faktum
alászáll az ólomsodratú idő gyökérzetéig, ahol a harc és veszély, piszkos
elmúlás fluidjaként minden életbe, eredetbe bepecsételődik.  „Fent” peckesen
perdül, erő van benne, az élet ilyen közönségesen, forgolódik, mutatja magát,
kisimul, felfénylik, domborodik arra, merrefelé a jól táplált aggodalom elszáll
és közben nagy fogékonyság támadván az idillre, a lét lentről eredő rémes
nyitánya homályba merül. Tanú vagyok rá, 96-ban Hollósy már bedöntötte egy
impresszióba a kapualjból kitörés füstösbarnáját Monet pajkos modora szerint,
éppúgy igyekezvén pontosságot adni a tarkabarka pillanatnak, mint a történet
hitelének, kissé ólmosan a sötét felé igyekezve, nem ragyogtatva meg a
puskaporos köd alatt életért halálért marakodókat. Színben a kép éppúgy,
ahogy az első osztályos kupé, – glamour a lámpa rézkarmantyús kristály
búrájában – az art nouveau amúgy is a régi vész lohadásáról üzen, jelenti
viszont az újat, a fogamzást serkentő kényelem kívánásaival, párnás, nyírt
bársony cihákban röptetve fel azokat nagyravaszul. Porhintés, hamisság.
Roland, az Őrjöngő, a szabad Jeruzsálem, fölébb is a Cortegiano, Castiglione
Udvari embere az, mi itt Zrínyi Miklós gróf nagy munkájának közelében járt.
Szélvészsebes a haladás, kézitáskámban az Obsidionis. Aligha olvasott
Európában az ember érthető nyelven a vérfelhőről, fajtánk némely
tulajdonságának határoló keretéről ilyent azidőtájt, amint a hírneves költő és
hadfi, művelt generális Istent kérvén, minden ízében reá hagyatkozván, hogy
vérét lélegzetvételével és szívének óhajtásával utolsó csöppig hasznosan  a
magyar nemességnek és néki, mi Urunknak, Megváltónknak dedikálja.  Ha már
a madár a belladonnát nem nézi édes cseresnyének, csak a magyar oly buta,
hogy felüljön mérges nedvének? Így vagyok én is, futok utána, pöttömnyi
málhámban hálóruha, kis fésű, spárga, szivarzsebben unciányi bolhairtó, a
szelencén Neruda Nándor Arany Méhkasának dombornyomata, alattam puha
hencser hevederrel, kihúzható kartámlák kétoldalt, párna, támla a fejhez, réz
hamutartón királyi pecsét és a vasúttársaságé. Lankadatlan suhanunk a Zselic
lankái közt a Dombóvár, Szentlőrinc, Szigetvár viszonylatban. A sorssal nem
lehet tréfálni, a rendetlen életmód beteggé tette Európát, és most azt hiszi,
borban, rabszolgák új tömegében az igazság, adósságomat jövök leróni.
Ritmusnak távíróoszlopokként pattannak elő az ezeréves ország részemről
bizony féltékenységgel számon tartott tettei. Feszty a ligetben, a négyszáz
iskola, a háromszáz festő és szobrász a Műcsarnokban, ott a király is,
meglátogatta az Ecce homot, Munkácsyt. Steindlt, Zalát és Rónát. Nem
lehettem köztük, de bámultam róla a Sziklayak filmjét Lumiére- technikával.
Hollósy lépte is döngött még valamelyest.
Tegnap volt szinte és mesés különben a mosztári baracknyílás, a híd, a római,
Jajce vízesése felett a szilvaszemű hegyi ház, most érkeztem onnan, barna
medve fürdető folyópart, energiaformák a villanymű körül, a birkagulyás és a
delej fénye, odafelé a gyorsvonat, acélhidak  a pályán, és száz alagút a Neretva
völgyben. Nem lehet zseni az, ki megkülönbözteti a növényi és emberi állatot –
mondtam. Ki nem különbözteti meg küldetése szerint a Napot és Holdat?
Forgách, Istvánffy, Kovacsóczy és Pethő ugyan másképpen írta, de így sincs
csorba benne. Vessen követ rá és restellkedjék, ki a dédunoka versétől nem
szédül meg. Szívelem alakjukat, mert a bánnak gyereke 14 volt, a költő meg
fabulával elegyített históriát, kedvemre esett, hogy deák, török, horvát szókat
kevert verseiben, magam is tettem így a szegény magyar nyelvvel zipszer
method szerint és tótul nemegyszer, mint: „Wie geht es Braviska?” Nem volt
kedvem ellen, hogy a szólongatott arkangyal éppen Mihály lett. Ezredes
magyaroknak tiszta lelkét nézzük, Ő illik nagy arányban a sorba. „hoztam őket
Scitiából, mely nékik szűk volt.” A szent után beszélt negyedik Miklóshoz a
Teremtő Isten: „Martyromságot fogsz pogántul szenvedni, Mert az én nevemért
fogsz bátran meghalni”. Bizony kereste igazát és Istenben bizalmát, nekem a
jövendőszámlálás némely adatát a kanavászra kell kennem.   Hősi műben, nagy
csataképben, majd palotája előtt, karddal, lőfegyverrel kívántatik ábrázolni a
vezért a rá szegeződő fustély utolsó dördülése után. Megfestem őt, mint akinek
fejében nem három, nyolc török puskagolyó pihen. Ezeken kívül nem jár más
az eszemben csak egy eleven szellemű és a Szigetről sokat tudó szakférfi meg
a vágy, mely az ellentmondásaitól megszabadított játékteret a pullmannban
előrajzolja. Szívesen hiszem, a szigeti utcán csak lesz majd, ki szóba elegyedik
velem, aki ha ugratnám, viccel válaszolna. Nincs bátorságom persze, mikor
történik efféle, megriadok, megyek a túlfélre, nincs kész válaszom se, a
viccnek béna a nyelve, ezt nevetjük, éreztem, képes vagyok: bégetni csak.
Pedig voltam vádiban, szakadékban, másztam patakmederben, kitűzni egyleti
emberekkel a láncos turistautat, a Tarajka gerincét. Altatott a mítoszi hangnem,
a dédunoka szavaiból ömlő bizakodás, hittem az emberi hitben, hiszem,
megmarad és hat az áldozat, fohász, odaadás. Mosztárból jövet az utolsó napon
fügét vettem a piacon, az idős boszniác árus mesélőkedve felébredt ”Hör mal
mein Herr, ich weiss da war Mujo Ljubović pod Segetom.” Mondta: „mentek a
Ljubovicsok, Ljubovics bég vezette a népet, zászlótartójuk Ljubovics Mújó
volt, szólt a hírnök császár seregében: született-e oly dalia végre, felnőtt-e már
végre valahára, ki fölmenne a fényes toronyba, kitűzné ott a próféta zöld
seregzászlaját? A császártól kapna bőven kincset, de Szigeten a hős jónak el
kell hullania…” - szavalta fennhangon az öreg. Odahagytam. Nekünk ellenünk
volt Mújo, hősi halottnak én már csak a magamét tekintem. Látom már a római
hídról: a geometria és a jog népe írta jól az élet szabályait a Maglić tömbje
alatt. Velem van most is, régtől nyűvöm a Vitéz hadnagy Centuriáit,
Aphorismáit, keresvén a nem koptatott képet, bricolé ingénieusement, a véres
csata, nagy kirohanás képzeletben zsúfolódó szcenáriójával, melyben a város,
az Almás pataka, várfalak, a bástyák, kazamaták, hidak, bástyák, a castello
maroknyi magyar vitéze, vezére, körüle tengernyi török, szultánjukkal
elegyedve honos. Rendezem az ismeretlen tájat, kétségeim felől folyvást
faggatom magam. Jobb-e állva várni az ellenséget, vagy gyorsasággal reá
menni a harcban? Exemplum Pompeius Magnus Julius császárral, parancsolva,
hogy állva várnák az ellenséget. Más, helyesen, futással tör Pompeius hadára,
annak veszedelmére.
Az oszmán is romlik, mert futással lódul az ellenre, mely lecövekelvén állva
várja. Zrinyit veszteg kívánom láttatni, népével egy tömbben a kapu alatt,
ahonnan a kedves város főterének templomtornya, mint Trauban, ugyanígy,
világlik. Veszteg a maradék centuria de mégis elvész. Vettem a trafikban
képeslapokat. Úgy lehet, aki csataképfestő, annak Szigetvárra kell jönnie.
Véletlennaplóba illő pillanat, engem igazol. Hittem a várat, a körbefolyó
duzzasztott patakot, árkot, a kastélyt, a harcbemutatót, jelmezraktárt és a csatát
terepasztalon, annak élőképként mutatott lefolyását méretes bábokkal a
lovagteremben, a históriát helyszínen megőrző mintás könyvek garmadáját,
tablókat a falon körbe - körbe, hittem a kostökbe varrt aranyakat Deli Vid
sorsosainak derekán. Az utolsó éjszaka Mosztárban, zűrzavaros, de holnapután
már Sziget. Jó töltet ez az sűrű, élő matéria alattam, töpped, de gázmagja van
és robbanékony a luftja. Fekszem, a hídi sokadalom vásári rikoltozása, mint a
karom is, a fejem körül, szemem úticélja koszlott meszelés a gerendán,
födémdeszkán. Adatokat vesztő, más adattal gyarapodó corpus az, róluk a
közlés formája csak megszakításokkal tagolt lehet. Megszakad az álom is –
mondhatnánk, rést ütnek a lélekanyag földhöz tapadó klizeći upijačán a falakon
keresztül behatoló kozmikus indulat schrapnellek, bizony mondjuk, kívánatos
volna valóságnak tapasztalni a jelzést, ami félelmes takarásban a Nap útjának
tetszik. Sorsjárásnak? Máshol, fönn fényévnek, micsoda allék! Régi matrac,
férgek dúlják, századokkal előtti világok távoli anyagából böknek ide
fullánkjaikkal ragályos quinta essentiát. Pókok a függöny korcán, nem édes
mama mosta. A célpont közepébe, seggem partjába, mellbimbóm hegyire,
szemhéjamra szúrnak. Állott tőzeg ez, a számosállatnak sem illő alom, fekszem
álmatlanul, alattam élőlények miriádjai triumfálnak, amiknek
szemszerkezetében a fény és az idő alkotmánya nincs oly rejtekezésben, mint
azon fejekben, hol az égi mechanika és a négy elem uralma idejét a majesztás
fizika rajzolja át egyetemünket. Sötét, rossz szagú lehelete a falaknak, a fing
szaga az, éleny a póknak, aszteroidáknak. Vagyok, most már visszafelé,
ébredésirányban, iparkodok tanom obszervatóriumába, hol jelen bánatomra
kritikai súlypont a tapasztalással megfigyelő ág sorvadása. Kín nélküli
fájdalom ez is, nem húsnemű, inas: a pozsonyi akadémián sem sikerült az
obszervatórium felállítása, és hallom: egyes egyének munkásságában él tovább
az eszme, milyen kívánatosak volnának is a messzelátó megfigyelő helyek a mi
Felvidékünkön! Olvasom Ádányt, Andrást, amint nagy elsőbbséget ad a
Kopernik - tannak, a hivatásukra nézve teológusok pediglen még ennyire se
jutnak. Füstölgök, alig csak a jó szándék hiánya, a matézisé inkább, minek
birtokában nem lehetséges a newtoni dinamikát és alkalmazásait tovább
tagadni vagy hagyni a megmaradt a szokást, pártatlanul ismertetni Ptolemaiosz,
Tycho Brahe és Kopernik rendszereit. Olvasom szintúgy Makó könyvében és
látom is, amint a csillagászati rész már ésszerűen a mechanikához csatlakozik,
miközben Segnernek sokak által csodált könyve – holott élhetne érett
spiritusával, – még a mechanikától függetlenül les rá az égitestek futására.
Fekszem, nem alszom, bámulom a koszlott meszelést a gerendákon és
deszkákon. Együgyű megállapítás: az álom a valóság tartozéka. A
gyermekévek felnőtt világ számára gyér tapasztalatát mind itt mögöttem
kimosolyogja, mindennél időt állóbb talapzatként képtelenségnek,
hamisságnak, távlatosan is tévelygőnek jelenti: cum ergo accepisset acetum,
dixit: consummatum est.
A prunus dulcis, azaz édes mandola érát követte a másik, a mérgező
anyagokkal fertezett, nyersen fogyasztva halálos mandola arzén – korszaka.
Mely súlyos íz, védhetetlenül felszivárog a gondolatba, szókba, mozdulatba.
Keserűvé teszi mindazt, amit ad és vesz az ember, levegővé alakulva fojtogat, a
lila és mélybarna árnyalataiban szétmossa a tárgyak szemmel látható vonalait,
tapintásunkat elbizonytalanítja. Ezt a magot összezúzván szabadul az
exoplasma számba vehető méreganyaga, amely a test irányításának
pusztulásával oka a légzési rendszer megromlásának is. Kemény lesz tőle a
puha és lágy, ami súlyos, tömör. Némely nemzetek, akik az országban
maradtak, mint Kossuth anyja és özvegy húga, Zsuzsa, példának okáért még
támogatta a Mack féle renitentia mozgalmát, de a besúgók valamennyien
helyükön voltak, hej kegyed Wlado-Laci papa, apámuram, ki, ha nem is
odaadással, de fundamentálisan helyeselted ezt – pártoltad elfogásukat.
Kitoloncolás, Brüsszel. Jósika, Podmaniczky Juli. Hogy is lehetett volna
másként? Halál Amerikában? Mérnökkar, orvoskar mind özönlött Vermontba
és Virginiába. A szögedi Számwald ott Julius H. Stahel lett a Congress
Medállal, Asbóth, a zsidó Knefler és Mándy Mundee Károly, Kozlay, Pomutz
György kiket apámuramék de nagyon megemlegettek. Ráday Geda bezzeg a
jól fizető maradás koncára csapott Laucsik Mátéval, zsák a foltra:
vizsgálóbírája volt. A harc utáni ájer a reménnyel felépített alkotmány
maradványait átjárta, kit valósággal rothasztott, kit csak fullasztva kínzott a
puha rothadásig. Magyarként ki tervezett, ki ténykedett, ki valamit
megvalósított, aljanépnek, csürhebandának számított a vestaszűz mons
Tarpeiusán. És midőn a verdikt, hogy fel vagy lefelé legyen-e velem, nem
született meg, úgy és akkor jöttem a világra. Napomon az aggódás és a derűs
várakozással elegyes aggodalom megfoghatatlan hangulata mintha távolabbra
utasította volna a kételyt, a baljós jövőt idéző félelmet, ami ekkoriban
mindenkiben rejtezett. Csúnya nő volt a bábaasszony, egyszerű, konyhaszagú
falusi viseletben, pruszlikján apró levelek és piros kis virágok szirmai
négyzethálószerűen a bársonyra hímezve. Alsó lábszárának szárazbab
hüvelynyi viszértágulatait a gyapjúharisnya göbei takarták. „Kommal Mihae,
guggema, dankseigod” – sziszegte az eredménnyel kecsegtető munka hitében
Schützné. Kisszebentől fél óra járásra, a szomszéd faluban, Jakubovanyban
lakott. Onnan hívták most is, mint, amikor Bella született. Benne volt Wlado-
Laci papának bizodalma. „Sénezind teine koffundbéne”,– tette hozzá, látván
azt, amit, mintha a kisgyereknek mondaná. Szájából így hangzott magyarul,
hogy „Mihályka, gyere má’, jössz-e, Istennek hála, szép a fejed, szép a lábad”.
Ma már többen tudják viszont azt is, hogy „nincs bocsánat… „ Az nem
bizonyos igazán csak, hogy hiába-e hát a bánat. Pöfög a mozdony, megy felfelé
a dombon Boldogasszonyfának. Egy óra, és Szigetvár, ahol nem várnak, de
írtam az Arany Oroszlánnak, meglehet, érkezem. A hosszú vonatos pihenő után
fárasztó már az éjszaka is, reggel búrkifli, kakaó, hírlap, Sz., és Vidéke és
osonás az ösvényen a hősi erődítményhez. Nem meglepetés az, ami ér,
torokszorító légszomj, csapda a lábnak, szívnek, agynak, a hosszú készülést és
várakozást követően boldogtalan megszakítás, mint a semmibe forduló váratlan
zuhanás, tragédia és összeomlás, mert ahol állok, és amit látok, az a semmi
maga. Vagy ami rosszabb, a jelentéktelen attribútumai leosztva az isteni
földön, mert nincs várfal, valami kis lőrésre emlékeztető csipke csupán. De
Megváltóm!
Nincs kazamata, lánc-függesztette felvonóhíd, ahonnan Krafft Péter még
Bécsben  Zrínyit fehér lován mennybe ugrasztotta, nincs palota, hősies büszke,
Zrínyi méltóságának tükre, van ellenben folyós sár, sárban hentergő ártány,
mangalica orra. Kerékagy, zsellér talpa gyúrta, vályú, gémeskút, négy budiajtó,
kukoricagóré.  A táj, a hely, embere és megmaradt eszköze mind a múlté,
szépsége odébb állt és helyébe óbégató gyerekhad, köpülő asszonyság,
nagyhangú kovács, sintér és kondás került. Állok a kút mellett, tér közepén, a
csüggedés emeletnyi csípőfogója felettem. Kis staffelejem tehetetlenségből
felállítottam azért és kinyitottam a festékes dobozomat, kitettem a palettát és
ecsetet, tubusban pigmenteket az alapozott vászon, fakeret alá és desztillált
balzsam terpentint illő üvegcsében. Hanem, hogy amit láttam: a pulyka, a
kecske, fél országnyi utazás után gyengén volt kedvemre.  Köpködök, tátom a
számat, lépek jobbra balra, topogok, köhögök, dörzsölöm tenyerem, mígnem
eszembe nem jön lám, felidézem, s látom, mi nincs a helyzetben: elsőbb is
Zrinyi fehér palotáját látom, oszlopos rizalittal, felette a vészt közeledni egy
égő, perpendikuláris templomtoronyban, kérem akkor őket Szigetnek
Pollacktól. Szekszárdról a házat, a tornyot meg Rohbock metszetén
Fünfkirchen katedrálisától. A csekélyke őrző sereg, bús katonák maradnak a
kapualjban, szúrós harci gombóc így építészeti ágyútorok, hogy magasodjon
előtte a bán, pisztolyából a lövedéket előre repítve egy ujjával rút dolgokat
kívánó és felmutató, alattomos oszmán elöljáró félére. Pergetve a mélyebbről
felhívott harci és művi emléket, találok elmémben főúrhoz illő elrendezést a
meglévő helyett, az Arany Oroszlánban a búrkiflit kakaóba mártva pillantottam
meg először a pálmákkal teli fahordókat a restaurant ablaknyílásaiban. Belőlük
kettőt úgyszintén „elviszek” hát Zrínyi sosem volt terére, sőt, ahogy így
belejöttem, a méltóság fokozására még Róna tavaly avatott szobrát is a
Köröndről két teljes példányban, arányosan elhelyezve szépek ezek, és így
kerekebbé válik nyomban, ami nem egészen kerek. Sajnálatomra és
csataképfestő létemre, csekélyke tudásom van 1566 főúri viseleteiről, így a
„mily öltözéket viseljen Zrínyi” kérdésre a választ – nem lévén még
tudomásom Budina Sámuel, Črnko Ferenac kamarás nyomán született leírásról
– avval adom meg, hogy újra csak friss emlékezetemből idézek: még ezen a
nyáron dr. gróf hédervári Khuen-Héderváry Károly találkozott Ernest von
Koerberrel, akkor kiöltözve mutatkozott nekem legközelebbről a díszes
magyar. Prémmel szegett, kócsagtollas süveg, panyókára vetett, rókamálas
bársonymente, magasan zárt selyemdolmány, testhez álló, dús zsinórozással
díszített selyemtrikó nadrág, térdig érő sarkantyús szattyáncsizma, aranyrojtos
nyakkendő, meg az ékszer, gomb, öv, süvegforgó, kard, kardkötő. Ezt, így
felidézni gyereknek játék, sebesen öltöm Zrínyire, csüggedek azonban, mindez
az Istent, magyarokat, Zrinyi alakját nem rontja, az oszmánoknak viszont:
annyi. Nem is akartam, de nem is voltam rá képes, szépet, embert, katonát
erőszakos muszlimban adni. Nagy tapasztalat, fényes megvilágosulás követte
később csüggedésemet: nem büntetést találtam a kimosott padmalyon,
káprázatot, melyen a legcsillogóbb a Nap útjának hátterében az ég valódi, azúr
heve, és a kényszeres találékonyság, ami a tehetetlenség körében vezényelni
kezdte béna énem, felnyitotta minden kedvem, összetársított képzetem, mind a
sötét kór felől élet felé szólítót. És bizony – mert a nagyszerű tárgynak a
valóságban csak homály jutott – nem bántam, hogy a hősi kép némely illetlen,
de „fogható” felhangot kapott. Mozdulatommal, szakállas arcommal én
avattam Szigeten hőssé magam, támadva mindazon ellen, ami rossz, avas.
A tárgyi-természet fogyatékaival küzdve a műteremnek használt szállodában, a
több napos magány percei alatt, emeltem a kép főszereplőjét és önmagamat,
ítélő zsürorrá, nemzeti hőssé, akasztó hóhérrá, temető pappá. Itt állítottam meg
egy ponton a kép meséjét is a fura diadalt fenntartva: szerte a potyázó török,
mögöttem egy nemzet a kapualjban. A némán dördülő lövés épp úgy az enyém,
mint ama tojáshab pisztolyom leghegyén. Megsejtettem én itt: a kapuban
tömörülő színesen fekete alakok nem fognak követni, nem mennek tüzet oltani,
a kastély védelmét meghagyják nekem, a művészetnek és a Zrínyit formázó két
darab Róna szobornak. Amit a kétségbeesés és az újdonság keltette helyzet
közben szorultságomban megéreztem, nem lehetet kevesebb, mint, hogy az idő
életének, és jelképvilágának alkalmilag befellegzett. És ahogy a kép festői
szervezését, eszközeit – a hagyomány előírta a szabálytól nagy
függetlenségben – elszabadulni látom, az összevissza és széttartó vonalakat, a
nagyság- konstancia középponttól való függetlenségét, miképpen a textúra
grádienst, mely szerint a távolsággal a mintázat sűrűsége a kiismerhetetlen
zavarodottságig fokozódik, vélem, ez a mi világunk is visszaadja csakhamar
javait a szétcsúszott, de isteni törvényből született atomoknak. És mert az idő
nem végtelen, de tágas, utána következend az újabb osztozkodás…

2019. május 1.