Egy újabb zenetörténeti értéket jelentő Franz Schubert (1797-1828) átirattal gazdagította az egyetemes zenetörténetet a pécsi zenei élet, amikor A halál és a lányka című vonósnégyes Vass András (1979-) által készített szimfonikus nagyzenekari átirata után – mellyel szinte egy új Schubert szimfóniát hozott létre a Pannon Filharmonikusok állandó karmestere – Vas Bence (1971-) gitárművész, a PTE MK Zeneművészeti Intézetének igazgatója, vállalkozott nem kisebb feladatra, minthogy az egyik kései Schubert szonátát, az első tételéről „Fantázia-szonátának” is nevezett G-dúr szonátát (Op.78; D.894) ültesse át zongoráról gitárra, mégpedig azzal a jól hallhatóan felvállalt céllal, hogy az átirat hű és méltó legyen a kompozíció eredeti megjelenési formájához, így tán az sem véletlen, hogy nemcsak az előadója, de a felvétel készítője és hangmérnöke is maga volt. Az Asaf Recordsnál 2014-ben megjelent lemez tanúsága szerint megérte a fáradságot, mert Vas Bence több mint egy évtizedes munkája eredményeként egy nagyszerű, s nemcsak az eredeti mű szelleméhez, zeneiségéhez, de hangszeres kvalitásaihoz is maximálisan illő, ugyanakkor a gitár adottságait tökéletesen kiaknázó, mégsem öncélúan magamutogató, s így akár nagyon sok klasszikus gitáros által is jól játszható, s nekik bátran ajánlható Schubert-átiratot – ahogy mondani szokták – „tett le az asztalra”.
    Az előzmények között kutatva az első magyar nappali képzésben doktorátust szerző Vas Bence az elmúlt 15 év során 16. századi lant tabulatúráktól, Händel orgonaversenyektől, Haydn szonátáktól, Schubert és Szkrjabin zongoraművekig terjedő átiratokat készített gitárra. S bár ez a skála egyesek szemében akár szerénynek is tűnhet – ami szerintem részükről vall szerénytelenségre – mondván azért a japán Kazuhito Yamashita (1961-) amellett, hogy a „gitár Mozartjaként” számon tartott Fernando Sor (1778-1839) műveit 16 CD-re felvette, Bach szonátáit és partitáit, Muszorgszkij Egy kiállítás képei című zongoraciklusát, Dvořák Újvilág szimfóniáját, Rimszkij-Korszakov Seherezádéját és Sztravinszkij Tűzmadár-szvitjét is átültette gitárra, miként két utóbbit a kiváló amerikai dzsessz gitáros, Larry Coryell (1943-) is, de a Petruskát és a Tavaszi áldozatot, s egy sajátosan rövidített formában Ravel Boleróját is, kettejük közös, 1984-es lemezén pedig Vivalditól A négy évszakot hallhatjuk, mégis azt kell, hogy mondjam Vas Bence eddigi átültetéseinek skálája és mostani Schubert lemezének színvonala méltó világhírű kollégáiéhoz. Még abban is, hogy „állja a versenyt” az eredeti művel való összevetésben is, mert ez legalább olyan fontos, mint a hangszeres virtuozitás felmutatása, mert az lehet túlzó, vagy (netán épp ezért) túl kevés is.
    Pedig az eredeti 4 tételes zongoramű előadása is feladja a leckét előadónak és hallgatónak egyaránt. Magam – akinek lemezgyűjteményében sajnos nincs meg ez az érzékeny lelkületű, korai romantikus remekmű – mintegy tucatnyi, többnyire világklasszis, világhírű zongoraművész előadásában meghallgatva a művet, azt kell mondjam, tempó- és karakterfelfogásban kevés ennyire végletesen eltérő előadást hallottam egy azon zeneműből az elmúlt évtizedekben. Csak néhány példa: a nyitó Fantáziát Wilhelm Kempff 11 perc alatt „elintézi”, Szvjatoszlav Richter több felvételén ez megközelíti a 25 percet(!!!), de Alfred Brendel is megáll 13 percen belül, míg Claudio Arrau és Arkagyij Volodosz 18-19 perc között. A második, Andante tétel viszont Richternél nincs 8 perc, míg Brendelnél több mint 10, Arraunál pedig 12 perc. Az összesített idő „bajnoka” Wilhelm Kempff a maga alig több, mint 30 percével, a leglassúbb tempójú Arrau és Richter a maguk 45 percével, bár Richter egyszer csaknem 50 percig is „elmegy”. (Volodosz 58 perce csak a link felrakójának hosszú percekig „hallható” csendjét dicséri.) A nagy átlag általában úgy 35-40 perc között van, ide tartozik Brendel, Radu Lupu, Paul Badura Skoda, Grigorij Szokolov és Schiff András is.

    Ami a karaktereket illeti, az első tétel oly „beszédes” csendjeire, lassításaira a gyorsaknak – Kempff, Brendel, s másoknak – nem nagyon van ideje és „érkezése”, s így a dinamikai kontrasztlehetőségek kijátszására sem. Míg Richter számomra oly jólesően nemcsak a későbbi korok felől nézve már nagy-romantikus Schubertet, de érzelemben gazdag,
emberi arcát is felmutatja, miként nála a legszenvedélyesebb a 3., Menüett tételt nyitó téma és annak mindegyik visszatérése. Lehet akár túlzónak is minősíteni ezt a romantikusra kihegyezett megközelítésmódot, szerintem azonban, amellett, hogy a felvételek többségét tekintve egy-egy iskola – a bécsi és az orosz tradíció – szemléletmódja közti különbözőségnek is fültanúi lehetünk, egy-egy nagy előadóművész emberi és művészetfilozófiai gondolkodásába és egyéniségébe is betekintést nyerhetünk. Valahogy úgy, ahogy Sibelius miután meghallgatta Wilhelm Kempff előadásában Beethoven Hammerklavier szonátájának lassú tételét, azt mondta”Ön nem úgy játszott mint egy zongorista, hanem, mint egy emberi lény”, hogy ennek a kiváló zongoristának – a 20. század egyik Claudio Arrau mellett legkiválóbb Beethoven interpretátorának – is elégtételt szolgáltassunk a fentebb írottak után.
    Vas Bence ebből a rendkívül gazdag előadói tradícióból nagyon jó ízléssel és nyilvánvalón saját művészi-emberi felfogásának megfelelően jó érzékkel választotta ki azokat a tempó, dinamikai és karakterbeli megoldásokat, melyek hangszere sajátosságaihoz is jól igazodva szolgálják Schubert zenéjét és az ő személyes zenei és esetleg azon túli mondanivalóját a G-dúr szonátáról. Ezért van, hogy bár a mű 46 perces előadási ideje nagyjából egyezik Arrauéval és Richterével – egyedül a rondószerű finálé lassúbb egy kicsit – azért alapvetően távol tartja magát a tempó és dinamikai szélsőségektől, így akár Brendel, vagy a „mi” Schiff Andrásunk objektívebb, kiegyensúlyozottabb felfogásához is közelállónak érezhetjük játékát és átültetését.
    Ami az átültetést illeti – nem lévén aktív hangszeres kompetenciám, csak mintegy 30-40 gitáros lemezem, s egy több évtizedes érdeklődés a hangszer iránt, így arról – elsősorban a hangzó élmények összevetése alapján szólhatok csak. Nos, a hallottak alapján egyáltalán nem maradt hiányérzetem, sőt a gitár „zongoraszerű” hangzását illetően kifejezetten többet kaptam, mint, amit előzetesen vártam, vagy gondoltam volna. S ezen az sem változtat, sőt Vas Bence választását dicséri, hogy Schubert szonátájának nagyobbik része kifejezetten dalszerű melodikus felrakású, ami bizonyára kedvezhetett a gitárátültetésnek. De kifejezetten jól és hiányérzetet nem hagyóan szóltak a nagyobb és erőteljesebb akkordikus tömbök is, így egy idő után már szinte mint gitárra írt kompozíciót tudtam hallgatni Schubert G-dúr szonátáját, ami talán a legnagyobb dicséretnek számít egy hangszeres átültetés esetében. Aminek értékét az is növeli – szememben mindenképpen –, hogy nem egy rövid Schubert-dal átültetéséről van szó, bár mondjuk a Rémkirály Liszt-féle zongoraparafrázisa, vagy az Ernst-féle hegedű átiratban is rendkívül komoly kihívás lehetett az átíró virtuóz komponistáknak, s ma is az az előadóknak, hanem egy az életmű javának szemszögéből tekintve is nagyon jelentős, nagyszabású mű zongoráról gitárra való átültetéséről. Így elsősorban a zeneileg is kifejezetten a komoly és igényes, nagy kihívásokat kedvelő és azokat felvállaló gitárosok figyelmébe ajánlom Vas Bence átiratában Schubert G-dúr szonátáját, mellyel nemcsak a gitáros társadalom, de a magyar és a nemzetközi zenei élet is gazdagodott.

Kovács Attila
Amtmann Prosper- és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő