Lantos Ferenc (1929-2014)
Lantos Ferenc (1929-2014)
Meghalt. Műterme minden bizonnyal klasszikus és szimbolikus jelentőségű műteremként marad ránk. Benne terpentinszag van, az állványokon képek, a polcokon méret szerint tárolt vásznak, a mappákban gondosan felcímkézve grafikai művei. A példaszerűen rendezett kéziratlapokon művészetelméleti fejtegetések, pedagógiai elképzelések, a művészeti szabadiskola működtetésével, alapítvánnyal kapcsolatos vitairatok. Barátunk volt, munkatársunk volt, végleges nyugdíjba vonulása után még évekig dolgozott a pécsi Művészeti Karon. Egyetemi műtermében évfolyamokat vezérelt mestertanárként. Nemzedékek emlegetik most, és emlékeikben nincsen homály. Egyértelmű körvonalak, mondatok, alkat és arc idéződik fel. Szeretni lehetett. Vagy egyáltalán nem. Komoly barát, nagy formátumú, veszélyes ellenfél volt. Alkalmatlan arra, hogy átmeneti érzésekkel, teóriákkal kapcsolódjunk hozzá. Már a dátum, halálhírének ideje is tűnődésre késztet. 2014.12.20. Ravasz szimmetriák, egymásból származtatható számosságok. Egy nagy rendszer szerkezetének apró részletei. Amelynek megismerésére az életét fordította. Nem rég még beszéltünk telefonon. Ígértem, meglátogatom. Ostoba apróságok miatt nem tettem. Rettenetes érzés, hogy ezt a hibát sem lesz módom földi- fizikai mivoltomban helyrehozni.
Gállos Orsolya, Lantos Ferenc, Keserü Katalin, Bencsik István, Pinczehelyi Sándor a 2010 nyarán rendezett pécsváradi kiállításon
Lantos Ferencről (1929) már a hatvanas évek elején ismeretes volt, hogy nem illik a művészeknek abba a sorába, akik a maguk nyelvének megtalálása érdekében százéves képi előzményekhez fordulnak. De a pécsi művészéletben már régóta nem tekintették feltétlenül vezető személyiségnek, Balatonberénybe költözésük óta gyakorlatilag el is tűnt a szemünk elől. A pécsi egyetem Művészeti Karán oktatva működtette azt a szellemi műhelyt, amelyben a tevékenység elméleti alapjai és gyakorlati fogásai az elmúlt ötven év művészetpedagógiai harcterein jöttek létre. Ezeket a hagyományokat a pécsi Bauhaus generációtól Martyn Ferencig nem túl nagyszámú, de egymásnak a stafétabotot átadó mesterek, baráti és szakmai-kollegiális közösségek alakították. Az egymás után következő korszakokban és közösségekben meghatározó és állandó készültségben lévő kapocsként Lantos Ferenc jelenthette a művészi munka szakmai és erkölcsi fedezetét. A hozzá kötődő lehetséges iskola-, és műhelytípusok mindegyikében változásokat idézett elő a teremtés és természet titokzatosságához vonzódó hitvallásával, gondolkodásmódjának egyenességével és tanári képességeinek eleven hatékonyságával. Itthon és külföldön élő tanítványainak, hallgatóinak felkészültséggel és felelős feladatvállalással párosuló tevékenysége jelzi, hogy Lantos Ferencnek az iskolai vizuális nevelés számára éppúgy, mint az önálló művészi alkotómunka területén sikerült terhelhető, és kreatív szakembereket pályára állítania. A szakmai és emberi hitelesség forrásai köztudottan ellenőrizhetetlenül, mégis észrevehetően áradnak szét a közösségekben, így aligha lehet véletlen, hogy magyar és külföldi egyetemi hallgatók - élve a szabad kurzusválasztás jogával - kapcsolódtak műhelyéhez. Lantos műtermeiben sokan találtak rá valóban arra a szabad szellemű, minden alkotó órára követelményeket szabó tanulási formára, ami követhető, ami részmozzanataiban művészettörténeti forrásokkal éppúgy ellenőrizhető és összevethető, mint a legújabb művészet alakzataival. Osztályaiban, csoportjaiban soha nem idegenkedtek a teljesítmény kényszereitől vagy a rendszerességtől. Lantos Ferenc nem várta el rideg normák mechanikus visszaidézését. Értékeli a váratlan, a személyes megoldásokat, sokat várt a rendszerbe nem illő, de megvizsgálható javaslatoktól. Mint a tetszőleges együttműködések változatos formáitól.
Voltak konfliktusai a kulturális politikával, mégis hozzá vonzódtak leginkább a művészet új lehetőségeiről gondolkodó fiatal emberek. Még a művelődéspolitika is hozzá fordult, amikor "nyitásra" való készségét a képzőművészeti progresszióval megvalósított párbeszédben kívánta jelezni. Lantos mindig készen állt a dialógusokra, mert tudta, hogy a jó ügyek hitében megvalósított dacos elzárkózás nem vezethet a megértéshez. Tanári, emberi és művészi hitvallása az "eligazító" szerep teljes átérzésével valósult meg. Nem vette körül soha a gőg levegője, kivételességét érzékeltető "mesterfogásai" sem voltak. Kerülte a nagy szavakat és titokzatos értelmű kinyilatkoztatásokat. Bizonyos, hogy furcsállotta volna, ha mesternek szólítják. Városlakó polgárként, közemberként viselkedett, aki közügyek szószólója, egyszersmind a közösségi művészet létrehozásán munkálkodó értelmiségi. Aki mindig jelen, mindig "kéznél van". Semmiféle gesztusa nem volt, aminek következtében a kacér sikolyokkal vagy irigy sóhajokkal, esetleg megvetéssel elengedett "ez itten egy művész" meghatározásokat provokálta volna.
A jelenlétet dokumentáló tények sorba állítása mégis bizonyítja - ha kell -, hogy kevés nála jelentékenyebb alakítója volt a lokálison túlmutató képzőművészetnek a hetvenes évek legelején. Főként, ha arra gondolunk, hogy az akkori tizenévesek nemzedékét milyen széles körben szólította meg iskolában, művésztelepeken, zománcgyárban, szakkörben, művészcsoportban. És ne feledjük, a Pécsi Műhely létrehozója is ő volt. Tevékenységével a hatvanas évek elejétől az Európai Iskola, a Martyn-örökség és a legújabb kori egyetemes modernizmus tendenciái között összekötő szerepet játszott. A hazai modern művészet felszabadulás utáni történetében Lantos személyén és tevékenységén keresztül egy speciálisan érdekfeszítő periódus és terület reményesen áttetszővé válik: a közelmúlt nem fővárosi és mégis modern magyar művészetének megértéséhez is közelebb kerülhetünk általa.
A korszerűség mai tartalmát színező különböző "retrók", a dekonstrukció, szeriális-digitális - kommunikációs művészetek, a szoftver-függő kreativitás, a fraktálgeometria és az interaktivitás, stb. korszakában különös többértelműségükkel állnak előttünk a Lantos képek és grafikák. A mindig speciálisan időhöz kötött ízlés és "beszédmódok" különböző periódusai között pimasz közvetlenségükkel tettetik, még azt is valószínűsítik, hogy mintha a rendszerszemléletű vizuális építkezés gépi programvilágából bukkantak volna elő. Másfelől majdhogynem mellékes kérdés, hogy művei láttán miképpen tölt el bennünket a derűs bizonyosság, hogy itt az európai "modernség" más rendszeridejűnek tetsző indíttatásai összekapcsolódhatnak a "megkésett fejlődés" periférikus alakzataival. Hogy művei által bizonyíthatóvá válik: ama "megszentelt körben", ahol érdemet és mértéket az élet "egyéb tetteitől" függetlenül is hitelesítenek, ott nem tekintik Lantost a neki rendelt időről leváló szatellitnek. Nincs benne magakelletés és sohasem volt önsajnálat, távol állt tőle az elvtelen alku, a hisztéria és a szenzációéhség. Magától értetődően kapcsolódott Kassákhoz és Martynhoz és szerette őt Barcsay Jenő. És mielőtt ők abbahagyták volna, Lantos már ugyanilyen magától értetődéssel el is távolodott tőlük. Az a forradalminak tetsző változás, ami a hatvanas évek közepén induló "fiatal magyar művészetben" nem kevés "idegen anyagot" is igénybe véve lejátszódott, az Lantos számára az élet belülről természetesen formálódó közege volt, amihez neki nem kapcsolódni kellett, (merthiszen az övé volt) hanem "csak" ragaszkodni hozzá. A "külső energia-bevitel" hiánya elsősorban a munkák léptékének adminisztrációját illetően (az adminisztráció léptékét illetően) látszott hátrányosnak, szellemi tekintetben korántsem. Kicsiben csinált nagyot. Igen határozott kritikai viszonya volt mindigis a változékony reflex-modernizációs rögtönzésekhez, melyekhez akár erkölcsi alapon is mérhette a legegyszerűbb vizuális jelenségek újra-, újra-felmérésével kapcsolatos belső kényszerét. Az a dilemma, hogy magától értetődő-e, vagy nem, mindaz amit, és mindaz ahogyan látunk, rá vonatkoztatva már eldöntöttnek látszik. A hagyományosan figuratívnak nevezett ábrázolási rendszerek előszobájában töltötte alkotói életének egy részét, de figyelmét jobbadán az elsődleges képalkotó és formaalkotó elemek kötötték le. Nem izgatta fel a műalkotás társadalomkritikai vagy esztétikai funkciója, munkái az induktív gondolkodás vizuális művelet-folyamatokat gerjesztő pályáit járták. Előítéletektől mentesen, inkább a "kifejlesztés", mint valamely adottból való "levezetés" érdekelte, a folyamat inkább, mint az eredmény. Magának való e tekintetben. Közléseiről tudja, hogy általános (jelképi) mondanivalójuk szabatos, hiszen a természet rendjét leképezve és általánosítva a természettudományok elemző és leíró módszereihez közelálló eljárásokkal élt. Semmi megszállottság nem volt abban, ahogy dolgozott.
Ön- és sajátságos valóságelemzésének eredménye az objektiv lírai rend, ami azután áttetszik festői megnyilvánulásain. Modernsége nem reflex-szerű, hanem "belülről vezérelt". Nem feltétlenül szükséges hosszan tanulmányozni lapjait, csak pillantást vetünk a festményeire, és már tudható, hogy kiről szólnak, nagyjából azt is sejtjük, hogy miként lehet alkotójukról beszélni. Az életművet érlelő szakadatlan munka hozta a véglegességnek és tömörségnek azokat az ábráit, melyeket ma már állandó pécsi múzeum-kiállítása mutat be. Elérkezettnek tetszik az idő ahhoz, hogy immár alkalmi summaként kimondható legyen: itt minden kijelentés és gesztus évtizedes elemző folyamatokat fogadott magába és ezek a legújabb képletek már nem tartanak számot az őket létrehozó indukció korábbi állomásainak ismeretére. Nemcsak a vizualitás logikája, hanem az esztétikai értékű formaszerveződések titokzatossága is sugárzik a munkáiból. Vezérelte őket az ellenőrzött gondolat, miközben a zene, a "rendszerré emelt kétértelműségek", az érett férfikor melankóliája is nyomokat hagytak rajta. Az "élet" eseményei és tényei úgy itatják át ezeket a műveket, hogy ezekben azok fokozott tartósságúvá változnak. A megélt múlt rögzített jelenné. Ránéz az ember ezekre a grafikákra, olajfestményekre, de nem kell figyelnie megszületésük évszámaira. Alkalmasint az a benyomása támad, hogy minden, amit lát, azonos időben keletkezett, így érvénye aligha csak rövid távú.
Vallotta a művészi jelenlét elengedhetetlen feltételeként a művekkel és ameddig csak lehet, a szavakkal végzett egyeztetések fontosságát. Könyvek sora van mögötte. Nem felesleges és nem rossz könyvek. Eligazítók, érvelők. A vitát sem köznapi módon provokálják. Róla is írtak nagy könyveket. Mától már csak műveinek zavarba ejtő gazdagságával van közöttünk. Munkaszeretete a közemberé volt, műveit is nekik szánta. Képei a következetesség és megszakíthatatlan „teremtés” maradandóan derűs példázatai. Örömöt és értelmet teremtő teljes élet.
Aknai Tamás