Simon Edina: Egy vércsepp

Felidéződnek azok az emlékek, amikor először jártam Ilona pécsi műtermében. A műterem hangulatát a „sok” és a „minden” határozta meg. Tárgyak, fényképek, könyvek, levelek, Ilonát és Vidát ábrázoló valós méretű bábfigurák, egy mély rózsaszín indiai lányruhácska vállfán, hogy mindig a látómezejében tartsa ezt a különleges színt. A méltóságteljes szófa a pihenés óráira, hímzett párnákkal a műterem keleti oldalán. Előtte mogyoróval teli kosár a kis asztalon, mogyorótörő, a páraelszívók halk búgása. A szürke macska, Szürke papírkötegen pihent. Kétféle fény járta át a tereket. Az alsó szintet a sárgás, déli napfény melegítette, ablakai a város fele néztek, némi árnyékot a ház előtt álló mogyoróbokor adott. Fent a galérián az északi kékes, hűvös szín uralkodott, az égbolt kékje reflektálódott a fehér falakon.

2008-tól gyakran jöttem el Ilonához, hogy éppen abban segítsek, amivel aktuálisan foglalkozott. Eleinte kereteket erősítettünk össze és vásznat feszítettünk új festményeihez, átmozgattuk a festményeit következő kiállításához, szállításhoz csomagoltunk.

Legemlékezetesebb feladatom egy évtizedekre félretett kép újravarrása volt. Ilona egykor visszabontotta a domborított, hullámzó vászonsávokat, kijelölte az új varrásvonalakat, de félbehagyta a kép átalakítását. Sok-sok óra varrást bízott rám, mert jól sejtette, bírom a monoton tevékenységeket. Kaptam egy gyűszűt, vastag varrócérnát és egy varrástechnikai gyorstalpalót. Több egymást követő délután találkoztunk a műteremben, és csak varrtam, varrtam, varrtam. A gyűszű egyszer leesett az ujjamról és egy vércsepp került a vászon hátoldalára.