A Pécsi Tudományegyetem, a Művészeti Kar testülete és diákjai megrendüléssel tudatják, hogy
Bencsik István Kossuth-díjas szobrászművész,
a pécsi Művészeti Kar szobrász tanszékének professzora 2016. augusztus 13-án elhunyt.
A feledhetetlen ember, Mester, kolléga gyászmiséje szeptember 6-án, 12.30 órakor a pécsi központi temető kápolnájában, temetése 13 órakor lesz.
A kápolnában Kő Pál szobrászművész, és Valkó László festőművész, a sírnál egy tanítványa búcsúztatja a szeretett tanárt, a nagyszerű magyar művészt.

A felszínt firtató szőrszálhasogatásból immár művészettörténeti feladat lett annak rögzítése, hogy lénye és művészete mit jelent. Felelni kell a kérdésre, hogy milyen volt a világunk, amikor még nem volt, és, hogy milyen lesz, amikor már nincs közöttünk. Bencsik István a pécsi Művészeti Kar és művészeti Doktori Iskola egyik alapítója volt. A felszabadult vizuális kultúra főbb hazai hadállásainak megteremtését, a magyar művészet aktuálissá, nemzetközi figyelmet érdemlővé változtatását segítette. A szimpozion mozgalomban, Siklós, Villány, Nagyatád művésztelepein is szerzett elismerést szülőföldjének. A mármár patetikus dicsfény, - amit a pécsi és budapesti akadémiáról útra kelt művésznemzedékek látnak alakja körül – alig veszített fényéből. Pécsett a várárok és a Jókai köz utcaterében, a Tettyén, Szigetváron, Budapesten és máshol is láthatók a városi terekkel és ligetekkel szervessé érett szobrok. Tudjuk, hogy ügyek, elvek, törekvések képviseletében többnyire izgatott aktivizmussal, esetenként intoleráns arroganciával járt el. Bátor, félelmet nem ismerő közéleti szereplő volt. De Igaz Ember, és ezért szobrai Igaz Szobrok. A Kultúra Városa pedig figyelni fog arra a mármár Magyar Örökségnek tetsző  nemzedékre, a pécsi Szobrásziskolára, amely a „készülődések idejének” elmúltával valószínűsíti, hogy Pécsett az időszerű változás képzőművészeti kiteljesítésének szellemi és művészi kapacitása is rendelkezésre áll.

Bencsik ragaszkodott a kőhöz, annak tömör feszességéhez, a plasztikai meglepetések mértéktartó adagolásához. Megbocsáthatatlannak tartotta a mellébeszélést. Tisztelte és szerette az emberi testet, mert tudta és hitte, hogy a test egy mozdulatával a mindenséghez való viszonyunkat is érzékelteti. Művei a sérült egységet jelenítik meg, árasztják magukból emelkedett morális programjának felszólítását: keresd a teljességet! Nem törődött avval, hogy mindez hogyan hangzik a hagyományt globalizáló, médiaorientált térben.

A szépség töredék-dokumentumait hozta létre. Hasábokra metszette az érzéki elevenségű testet és metszésvonalai igen kíméletlenek, olykor önkényesek. Szobraiban az „egészet” sohasem láthatjuk, és meglehet, hogy a részletekből nem is leszünk képesek semmiféle „egészet” megszerkeszteni. Műveiben az „egész” egyenértékűvé vált a részletekkel. Beérjük ugyan velük, de nem mondhatjuk, hogy kíván(csi)ságunk ennek felismerése után még szomjasabban és még reménytelenebbül ne irányulna a részleteknél többre. Aminek most Ő is, aminek most talán ő is részévé vált.

Emlékét tisztelettel megőrizzük.

 

---

 

Nem tudok szabadulni egy képtől. Nagyragadozók, a természet legméltóságteljesebb teremtményei távoznak az életből hasonlóan. Elhalkulva, nesztelenül, szinte láthatatlanná válva végórájuk közeledtével. Mindenki érzi, hajszol bennünket az idő, szólni kéne, kiteregetni a megrendülést szóban, tettben és hallgatásban. Miért? Nagy tanár, érdemes szignumokkal ékes kolléga halt meg, nem láttuk régóta, nem is tudjuk mióta, többeknek nem is hiányzik, különben is, hallottak róla furcsa dolgokat. Ellenszenves gondolatok. A halál itt is átszervez sok mindent. A halál valamiféle prevenció. Végérvényesen meg nem történtté teszi a megtörténhetőt. A felszínek fodrait firtató kritikai élű szőrszálhasogatásból immár méltó és méretes művészettörténeti feladattá lett annak pontos rögzítése, hogy lénye és művészete mit jelentett a számunkra. El nem odázható kényszer felelni a kérdésre, hogy milyen volt a világunk, amikor még nem volt, és, hogy milyen lesz, amikor már nincs közöttünk. Mert itt állunk dermedten a tény előtt: nyolcvanöt éves korában meghalt Bencsik István Kossuth-díjas szobrászművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, a Pécsi Tudományegyetem professor emeritusa, a pécsi Művészeti Kar és művészeti Doktori Iskola egyik alapítója, oktatója. Kinek mindent elnéző barátja, kinek kérlelhetetlen ellenfele. Ember, megfontolt és okos, aki ismerte az életet, a halált, mindazt, amit ismerhet, aki él, akit fájdalom gyötört és emelt öröm, szerelmi szenvedély, aki elhitte már eszméit néha-néha. Ismert nyelveket és mindenfelé sok tájon át utazgatott… Mindenki tudja, Apollinaire rémlik fel ezekben a sorokban. A versben, amelyben a rend és a kaland pörpatvaráról szólt.

 

A hazai kulturális tablón Pécs helyzetének folyamatos újra-megerősítésében Bencsik István nemcsak egyetemi fakultás létrehozójaként, tevékeny és hiteles tanár személyiségként vett részt. Művészet-, és intézményszervező szerepe mellett alkotóművészi mivolta sem kétségbe vonható. Csapatban élő ember volt. A magyar művészet aktuálissá, nemzetközi figyelmet érdemlővé alakításával, a szimpozion mozgalom hatékony intézményrendszerré változtatásával, Siklós, Villány, Nagyatád művésztelepeinek karakterjegyeit kimunkálva volt jelen a korszerű és felszabadult vizuális kultúra főbb hazai hadállásainak megteremtésében.. A mármár patetikussá váló dicsfény, - amit a pécsi és budapesti akadémiákról útra kelt művésznemzedékek látnak alakja körül – alig veszített fényéből az utóbbi évtizedben, noha ekkor Bencsik mester már az egyik iskolának sem volt hivatalosan a munkása. Pécs sokak által hangoztatott „élhető” voltát hosszú ideig az is megalapozta, hogy eredeti gondolkodású, bátor művész értelmisége volt és ehhez tartozott Bencsik István.

 

Van-e, lehet-e messzebbre tekintő vágya a szobrásznak annál, hogy közössége életének mindennapi helyszínein tartós jeleket helyez el önfelméréseinek kockázatoktól sem mentes felismeréseiről? A Príma-, és Kossuth-díjas Bencsik Istvántól Pécsett az északi várárok és a Jókai köz érdekes geometriájú utcaterében, a Tettyén, Szigetváron, Budapesten és máshol is láthatók a városi terekkel és ligetekkel szervessé érett szobrok.  Jók is, rosszak is. De Bencsik Istvánnak komoly szerepe volt abban, hogy a magyar szobrászat megújulásának olyan csapásait járhassuk be vele, amelyeken egy szokatlan széptani rendszer, anyag-, és technikafelfogás barátsággal befogadható, fogalmilag és érzelmileg is hozzáférhető jelvilágként jelenti magát.

 

Már 1965-68-ban, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának elnökeként  is bizonyságot tett arról, hogy nem feltétlenül kell mindenben „felfelé” igazodni, hogy róla és társaságáról szólva a „provinciális státusz” leginkább csak földrajzi és nem szellemi értelemben emlegethető. Tudjuk, Bencsik István ügyek, elvek, törekvések képviseletében többnyire izgatott aktivizmussal, esetenként akár intoleráns arroganciával járt el. Bátor, félelmet nem ismerő közéleti ember volt. De Igaz Ember, és ezért ettől aligha kerülhettek távol plasztikai gondolatainak számunkra adott megnyilvánulásai. Bencsiket ebben a folyamatban mesterként fogadta be a környezete.

 

Talán kissé helyi érdekű, de mégis nehezen feledhető művészi kísérlet körvonalai bontakoztak ki Bencsik István szemei előtt Mikus Sándor pécsi Lenin-szobrának eltávolítása láttán. Mesterét, Mikust, 1956-ban a testével védte meg a forradalmárok haragjától, akik közé maga is tartozott. Miért? Mert mestere volt. 1989-ben, mintegy ellenpontként az "eltávolítás, szobordöntés" rideg és kultúraellenes gesztusával szemben vetette fel egy program lehetőségét, ami keretet látszott biztosítani a helyükről eltávolított emlékművek pótlására. Abban a reményben gondolta ezt, hogy felnyílnak majd a műtermek, a rendszerváltás történelmi élményéből fakadóan új plasztikai gondolatok sokasága születik meg. Bencsik sugallta az 1991-es alkotótelepi periódus feladataként, hogy egy szimpozion-szerű együttműködésben a "Szobrokat a ledöntött politikai emlékművek helyére" programot valósítsák meg.  A kihívás is elégséges ok volt foglalkozni a lehetőséggel, de a mecénásként Bencsikék mögött álló tokiói szerszámgépgyár is készséget mutatott a tervek támogatására. Több szobrot is készített Japánban, Görögországban. Nagyralátó távlatos lehetőségeket jelentett Bencsik kezdeményezésére 1991-92-ben a Thesszáliai Egyetem voloszi kampuszával közös képzések indításáról folytatott tárgyalás sorozat, amelyen Bencsik mellett Kircsi László, Rétfalvi Sándor tárgyaltak görög partnereikkel közös zenész, képzőművész képzés elindításáról. A tervezgetésnek aztán a közeles görög választások gyorsan véget is vetettek. Bencsik voloszi kikötősétányon maradt márványszobra ennek a fiaskónak is emléket állított.

 

Bencsik ragaszkodott a kőhöz, annak tömör feszességéhez, a zártságához és a plasztikai meglepetések mértéktartó adagolásához. Megbocsáthatatlannak tartotta a kellemessé stilizált mellébeszélést. Torzóiban képes volt megjeleníteni az organikus természetű világegyetemre vetett hálót, amit az ész konstruál és feszít ki a tapasztalat legszélsőbb sarokpontjai között. Kétségekkel telve, olykor kétségbe esetten is a racionális rendszert kereste a minden állandóságot elsöprő átalakulások, struktúraváltások, a bizonytalanság képei mögött. Szobraiban a spirituális garanciákkal kísért "földi megmaradás" jelei között látjuk, hogy mint értékelte a szilárdságot, a tiszta orientációt. A létezés még megragadható értelmének, helyének és idejének megragadására irányuló szándékokat. Tisztelte és szerette az emberi testet, mert tudta és hitte, hogy a test kifejező erejével, annak egy mozdulatával, testrészével az egyetemes mindenséghez való viszonyunkat is érzékeltetheti. Szobraiban az emberi test maga a szellem reálszimbóluma, a lélekre utaló, kifejező, megvalósító, közlő jel. Olyan plasztikai világot "fejlesztett" ki, melynek eszmei alapkérdése a teljességben összekapcsolódó rész és egész viszonya. Művei többnyire a sérült egységet jelenítik meg, némán árasztják magukból egy emelkedett morális program elvont felszólításait: keresd a teljességet! És a követhető irányok keresése közben nem lett idegen tőle a teológiai spekuláció sem. Nem törődött avval, hogy mindez hogyan hangzik a hagyományt dekonstruáló, nemzetfelettivé globalizált, médiaorientált kulturális miliőben.

 

Az utóbbi három évtized ezen maximák jegyében létrehozott munkáinak új típusú, mondhatni romantikus klasszicitása mögött azonban érezzük a nyugtalanságot. Láttuk a harcra, vitára, ellenállásra termett személyiség önfegyelmének kevéssé leplezett megmutatkozásait is.  Bencsikben tökéletesen cselekvő formát kapott a kassáki idióma, a „romboljatok, hogy építhessetek” többjelentésű programja. Az „adott” gondosan körültekintő szemléiből felépülő egyszerű és ésszerű „művészi világ” – klasszicizálónak mondtuk az előbb - Bencsiknél azonban anyagi hordozóinak működési és funkcionális zavarairól is szól. Nagy metaforává válnak a szobrokban megmutatkozó teljesség és harmónia fogyatékai, a kreatív gondolkodó visszafoghatatlan és igazságosztó gesztusai, amiket egyébként utált és amiket színpadiasnak, szobrászattól idegennek tekintett.  

 

Az alkotó művészek Bencsik által is hadra foghatóvá vált „kritikus tömegének” megteremtéséhez idő is, iskola is kellett. A Mester mindenekelőtt a pécsi egyetemen, annak Doktori Iskolájában és a Magyar Képzőművészeti Egyetemen is oktatott. Professzor volt, de leginkább Mester. A Kultúra Városa talán figyelni fog arra a mármár hungarikumnak tetsző  nemzedékre, a pécsi Szobrásziskolára, – „a magasban” - amely a „készülődések idejének” elmúltával teljes intellektuális fegyverzetben valószínűsíti, hogy Pécsett az időszerű mélyreható minőségi változás képzőművészeti kiteljesítésének szellemi és művészi kapacitásában nincs hiány. Bencsik István jól látta, beszélt róla, de kellőképpen bizonytalan is volt abban, hogy a „show business” áradása, vagy a magas kultúra rehabilitációjának szándéka rendezi-e majd be a kirakatot, amelyben az idő céltalan-öncélú mulatása, vagy a szellemi és morális megújulás késztetése néz szembe velünk. 85 éves korában meghalt, de egyebek mellett ennek a lehetséges megújulásnak a startkövét is odaadással farigcsálta.  

Bencsik olyan erővel és hanghordozással soha nem beszélt tökéletlenségünkről és értelmünk diszfunkcióiról, mint Duchamp. Rühellte a kegyvesztettséget és azt sem tagadta, hogy az „egész, a minden” kétségbeejtő komplexitásával szemben fogyatékos a fegyvertára. De azt sem, hogy a csekély esély mégiscsak a saját világ, a saját egyetlen és valódi élet, amelyben minden bánata és öröme rejtőzik, vagy tárulhat fel. A kimértség vezették mozdulatait és ebben mutatkoztak vonzalmai a testi viszonyok egyensúlya és egyensúlyzavarai iránt. A töredék-szépség és melankólia férfias dokumentumait hozta létre Bencsik. Hasábokra és más, legtöbbször szabálytalan alakzatokra metszette szét a tökéletes, és érzéki elevenséggel adott testet és a metszésvonalak mindig kíméletlenek, mindig önkényesek nála.  Szobraiban az „egészet” sohasem láthatjuk, és az is meglehet, hogy a részletekből soha nem is leszünk képesek semmiféle „egészet” megszerkeszteni. Az "egész" jelentősége Bencsik műveiben egyenértékűvé vált a részletekkel. Beérjük ugyan velük, de nem mondhatjuk, hogy kíván(csi)ságunk ennek felismerése után még szomjasabban és még reménytelenebbül ne irányulna a részleteknél többre. Aminek most Ő is, aminek most talán ő is részévé vált.

 

Aknai Tamás