Tavaly ősszel valósult meg a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara, a Magyar Képzőművészeti Egyetem és az Esterházy Károly Katolikus Egyetem Művészeti Kara festő és szobrász hallgatóinak közös kiállítása, a "Fiatal festészet szobrászat 2025". Az Artmagazin 152. számában megjelent cikkében Gálosi Adrienne sok izgalmas szempontot és részletet vesz sorra. Szeretettel ajánljuk olvasásra!

Elolvasom a cikket: Fiatal festészet, szobrászat 2025: "Ökumenikus" kiállítás Pécsett, az m21-ben

Gálosi Adrienne

Mi más tenné fiatallá a festészetet és a szobrászatot, ezt a két legrégebbi művészeti ágat, ha nem az, hogy az újabb és újabb generációk fiataljai nem mondanak le róluk, hanem továbbra is művelik azokat?

Pedig eltemettük már mindkettőt, mikor úgy látszott, hogy csak a hagyományos médiumokkal és bevett kategóriákkal nem törődő, határátlépő műfajok hoznak újdonságot. Aztán persze nagy nemzetközi kiállítások sora támasztotta fel mindkettőt, bizonyítva, az inga mindig visszaleng, és mert a képzőművészet alapvető kérdései talán mégiscsak a festészet és a szobrászat közegében tehetők fel és válaszolhatók meg a legpontosabban. Szóval festészet és szobrászat, úgy látom, a helyükön vannak, sem szabadkoznia, sem önteltséget éreznie nem kell annak a művészjelöltnek, aki ezeket választja. Talán ez a művészeteken belüli normál időszak, valamint az a tény, hogy a festészet és a szobrászat a hatvanas évek óta a legszorosabb szövetségesek, volt az ösztönzője annak, hogy a pécsi m21 Galériában a vendéglátó Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara mellet két másik művészeti iskola, a Magyar Képzőművészeti Egyetem és az Esterházy Károly Katolikus Egyetem Művészeti Karának festő és szobrász hallgatói együtt állíthatták ki műveiket egy nagyszabású tárlaton, melyet a pécsi Doktori Iskola vezetője, Somody Péter kezdeményezett és rendezett múlt év őszén.1 A szereplő műveket a festő- és szobrásztanárok válogatták saját osztályaikból, majd ezekből állította össze Somody elsősorban a bemutatható mennyiséget és az iskolák közti arányosságot figyelembe véve a végső listát, ami száz körüli művet tartalmaz. Így, azt hiszem, statisztikai értelemben a kiállítás reprezentatívnak tekinthető, valós képet nyújt arról, milyen ma a magyar fiatal festészet és szobrászat.

Minden művésznek az egyik legnagyobb feladat a megújulás: hogyan folytassa útját, hogyan csinálja másként ugyanazt, hogyan találjon műveivel új válaszokat régi kérdéseire vagy mit kezdjen az eléje toluló új problémákkal. Egy művészhallgatónak is ösvények között kell utat találnia: a hagyomány, melyet legszélesebben a művészet egész története és legszűkebben saját mestere jelent számára, valamint önmaga késztetései és tehetsége mentén kell valami újat felmutatnia. De legalábbis valami fiatalt, mint ő maga. Egyrészt persze a legutolsó generációhoz tartozók alkotásai szó szerinti értelemben fiatalok, de újdonságuk már nem magától értetődő, mint ahogy az sem, hogy milyen minőségeket hordoz fiatalságuk, „fiatalosak”-e egyáltalán, vagy éppen a legkevésbé jellemezhetők olyan minőségekkel, melyeket „fiatalosnak” szoktunk gondolni.

A kérdés tehát az, hogy az életkori meghatározáson túl miben áll a kiállított művek fiatalsága, és hogy ez a fiatalság mennyiben kapcsolódik az új erejéhez.

A kiállítás egészének meglepetése, hogy az egyes iskolák között semmilyen tekintetben nem húzódik érzékelhető választóvonal: sem olyan problémákat nem látunk, amelyek karakteresen egyik vagy másik intézményben folyó munkát orientálnák, sem tematikus, anyaghasználati, technikai vagy markáns ízlésbeli elkülönülések nem jelölik ki. És minőségbeliek sem. Néha egy-egy alkotás esetében ráhibázhat a látogató, hogy vajon ki a munka mögött álló mester, de túlnyomórészt csak a feliratok segítenek meghatározni, hogy ki mögött melyik iskola áll.

Ez jó hír, ha azt tartjuk fontosnak, hogy egységes, és teszem hozzá máris, magas színvonalon folyjon a magyar képzőművészeti oktatás. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy mindegyik iskola inkább az egyes mesterek individuális látásmódjának, alkotási és oktatási módszereinek ad teret, a független alkotó ideája mindenhol erősebb a műhely- vagy iskolaalapító késztetésnél, ami szorosabb együttműködést, így zártabb együttgondolkodást igényelne. A ma uralkodó felfogás kétségkívül az elsőt erősíti, ám a közel- és félmúlt története azt igazolja, hogy a fiatalok robbantani (mindegy, hogy kicsit vagy nagyot szól) általában csoportosan tudnak egy-egy erős karakterű iskolából. S ebből a szempontból mindegy, hogy tudjuk, az iskoláknak is megvan a maguk sorsa, és rendszerint ilyen termékeny „robbantásra” csak rövid időszakokban képesek. Talán nem más ez, mint az unásig hallott művészeti pluralizmus, ahol a művészetnek nincs már többé belső parancsa, amelyet meglelni és felmutatni a művész heroikus feladata lenne, hanem mindenki szabadon követheti intuícióit és megvalósíthatja, amit tehetsége és tanultsága számára megenged. Ám van itt egy ellentmondás: az individualitások – művek, alkotók, mesterek – így együtt kiállítva, minden sokszínűségük ellenére, mégis egységesen hatnak. Mi lenne hát ez a viszonylagos egységet teremtő valami? És van-e ennek köze a művek fiatalságához? Nehéz megmondani, a sokféleség könnyebben leírható. Ilyen nagyszámú alkotó és mű esetében talán jobb megpróbálni az összképre koncentrálni, nem egyes műveket bemutatni, még akkor is, ha az egységesen magas színvonal mellett is természetesen vannak kiemelkedő művek, amelyek alkotóira a szakma és persze a piac bizonyára azonnal felfigyel.

A festményeket az iskolát figyelmen kívül hagyva leginkább tematikus csoportosításban helyezte el Somody, ami termékeny megoldásnak bizonyult, hiszen kevés az olyan mű, amelyik ne talált volna magának helyet ennek mentén. A szobrászati műveket pedig vagy falon, vagy a tér kínálta lehetőségek közül a tematikusan illeszthető képek közelében helyezte el Palatinus Dóra.

A festészet összes hagyományos tematikus műfaja megtalálható a kiállításon a történeti festészettől a csendéletig. Azonnal helyesbítenem kell, és egy nagyon fontos különbséget kell tennem: a történeti festészet bizonyos értelemben teljesen hiányzik a választott témák közül. Történeti festészetet vagy szobrászatot itt persze abban az értelemben használom, ahogyan a festmény, a szobor a jelen vagy a múlt társadalmi, politikai történéseihez hozzászól. A kiállítás alapján úgy látszik, a fiatal festészet és szobrászat felhagyni készül a művészet mostanság szinte kötelező „kritikai” témaválasztásával, amikor is a maga eszközeivel valamely égető közös problémánkra mutat rá. Még az e kritikai beállítódás által létrehozott természetművészet kategóriájába sorolható szobrászati művek is inkább a népi kézművesség technikáival hoznak létre absztrakt formákat, ezzel, hűen a műfaj diskurzusához, azt mondhatjuk, olyan ökológiai mikroeseményt valósítanak meg, melynek politikája a gondoskodásé, de semmi esetre sem akarnak műveik közvetítettségén át mégis közvetlenül hozzászólni az ökológiai válsághoz.

Ám a műfajok hagyományos hierarchiájában a történeti festészet kategóriájába tartoztak a bibliai vagy mitológiai tárgyú képek is. Ha e tágabb meghatározást nézzük, akkor mégis jelen van e műfaj is, csakhogy a mitológia vagy fantasy, vagy privát fantázia lett. Vagyis e kiállítás azt mutatja, hogy a fiatalok az alkotásaikban nem a köz-, hanem a magánszféra felé fordulnak. Meglehet, ez tényleg életkori sajátosság, az útkeresés belső útvesztőinek szabad megmutatása, az alkotás és vele a művészet terápiává funkcionalizálása. Úgy tűnik, az Új Őszinteségnek az irodalmon túl is van hatása. De tudjuk, az is mindig az inga mozgásának megfelelően alakul, hogy éppen a magánént tartjuk-e a mű leghitelesebb forrásának, vagy igyekszünk a mű objektivitása érdekében a szubjektumot mindinkább kizárni, de legalábbis depszichologizálni.

Az elmúlt évtizedek művészetében, s vele a művészetértelmezésben nagyon erősen jelen volt a szublimáció, deszublimáció dialektikájának kérdése, hogy van-e, lehet-e még a deszublimációnak felforgató ereje, avagy a kultúripar ezt régen beépítette már saját stratégiájába. És hogy aztán a művészet milyen stratégiával nyúl a test, a vágy, az affektusok és érzelmek így klisévé tett képeihez. Azért keresi és mozgósítja őket, hogy az azokban rejtőző előítéleteket leplezze le, vagy általuk éppen a művészet bármely politikai törekvésének hiábavalóságát mutassa meg. Vállalt, tudatos stratégiaként egyik sem jellemző a kiállított művekre. Ez talán annak is következménye, ami szintén feltűnően nincs jelen a munkákban, hogy ti. reflektáljanak a műalkotás pozíciójára a végtelenül differenciált vizuális ábrázolások tágabb rendszerén belül. Ami annak lehet a jele, hogy a fiatalokat nem riasztják a már az üres vásznat ellepő klisék; sőt már azon is túl vannak, hogy fenyegetés helyett eszközt lássanak bennük. Egyszerűen tudomásul veszik, hogy uralják látásunkat, hogy a számunkra adott vizuális környezet a spektákulum struktúrája, hogy a műalkotás a sokféle kép egyik típusa. Ebben cselekszenek, alkotnak művészként, s ha e kiállítás tanúsága szerint felforgatásra nem is törekszenek, de abban bizonyára hisznek, hogy a privát művé való „összegyűjtése” képes a látásunkban átrendeződéseket indukálni. Tehát ha a kritikai vagy avantgárd attitűd tematikusan nem is jellemzi e műveket, mivel korunk dokumentumai is, ezért a mélyszerkezet politikumát közvetve mégis megmutatják.

A mi nincs után lássuk, mi van a kiállításon: vannak testképek, embercsonkok, „szervek nélküli testek”, kísértett vagy kísértetiesen kimozdított alakok. Találunk csoportképeket azonosíthatatlan, absztrahált alakokkal absztrakt terekben, és nagyon is konkrétan megfestett női alakokat imaginatív terekbe bezárva. Állatos képek egy csoportját, ahol egyikben sem felfejthető a narratíva, csak azt látjuk, hogy szürreális lények bizonytalan terekben és létezésmódokban, de mégis megjelennek, fenyegetőn vagy idillisztikusan, talán cselekszenek is, de ennek története, értelme nem tudható; idegen világok, lelki egzotikumok, amelyek távoli tájaikról mégis ismerős illatot hoznak, hiszen ismerős a sokféle, néha bravúros festésmód, amelyben megvalósulnak.

A fentiekkel átfedésben is sorakoznak olyan munkák, melyeket, bár sokféleségükben levetik a közös címkét, biztosan poszthumánnak kellene mondani: a nyugtalan fantázia szubtilis rémképei; emberi és nem emberi mindkét irányból történő összeeresztése, egy bizonytalan hibriditás előérzetei. Vannak portrék, csoportképek, tájképek, életképek és csendéletek. A művek szellemes egymás mellé állítása – ahogy például az életnagyságú realista kettős portré egymás mellé kerül az önironikus identitáskeresés megkettőzött portréjával, a tisztán a fantasy világába tartozó lény képével, valamint egy meghökkentő egész alakos női test egérfejű portréjával – egyszerre visz átláthatóságot, értelmezhetőséget a művek közé, ugyanakkor mégis a sokféleséget, a megközelítések széles pályán futó lehetőségeit teszi hangsúlyossá.

A tematika jó kategorizáló eszköz, de a mit mellet a hogyan inkább adja a művek karakterét, sőt identitását. Mert az ábrázolásmód teszi, hogy a művek többsége persze szétfeszíti a hagyományos tematikus műfaji kereteket: a realisztikus, mi több, trompe-l’œil megfestett szellemes levelesládáktól egy aluljáró fekete-fehér fotószerű lírai képén át a tiszta gesztus formátlanságáig terjednek; „excentrikus figuralitásként”2 lehetne leírni számos munkát. Ezekben határozott az elmozdulás a figurativitástól, vagyis a reprezentációs, narratív viszonyulástól a figurális felé, ami a test, az alakok vagy a tárgyak decentralizálását, elmozdítását vagy még absztrahálását is jelentheti a reprezentáció szintjén. Akár a minket körülvevő vizuális vagy fantáziakliséket, akár személyes történeteket vagy magánmitológiákat mozgósítanak, mind mintha affektív intenzitásra törekednének. Ez persze inkább a festészeti munkák jellemzője, és eszközük az élénk és dinamikus színhasználat. Ugyanakkor sok mű hatásmechanizmusa nem az erős érzéki tér kialakítására épít, hanem a befogadás áttételesebb, lassabb, intellektuálisabb aspektusainak kedvez, akár azért, mert kísérőszöveg nyitja meg a látógató előtt a mű teljes kontextusát, akár azért, mert a kidolgozás olyan összetettségét, finomságait látjuk, amelyek igénylik a hosszas szemlélődést, az elidőzést. Kétségtelen, az absztrakt vagy az ábrázolást a festői, szobrászi tettnek csak ürügyül használó művek inkább hívják elő a befogadás e módját, amikor a néző csak az érzékelés tiszta rendjét keresheti (és kérheti számon) a művön. Számomra ezek között voltak a kiállítás legjobb darabjai, de el kell ismerni, hogy a kiállításon szereplő festők mind ismerik az egymás melletti színek optikai hatásának sokféle kiaknázását, a festett sík felület domborításának, formázásának, relieffé való kiemelésének hatását, tudják, hogyan alkalmazzanak úgy színrétegeket, hogy azokon árnyékok vetüljenek, vagy hogyan hozzanak létre variációkból textúrát, hogyan uralják hatásos kompozícióvá a látszólag teljesen szabadjára engedett gesztust.

A szobrászati munkák esetében is a változatosság a meghatározó: az anyaghasználatban – kő, fa, fém, gipsz, viasz, termés és szintetikus anyagok – éppúgy, mint a formai variációkban és a témákban. A szobrászat ereje abban (is) van, hogy, ellentétben a festészettel, annak nem kell megidéznie a testiséget vagy önnön testi-tárgyi mivoltát valahogyan kiemelnie, hanem a nézővel közös térben állva közvetlen testisége mindig valahogyan az elvitathatatlan evidencia erejét adja a tárgynak. Ebben döntő szerep jut az anyagnak, az anyag „performativitásának”, hogy miután látszólag passzív módon megadta magát a művész alakító munkájának, elkezd aktívvá válni. Bármilyen sebességfokozatra kapcsoljon is a technológiai fejlődés és mediatizálódás, a megmunkált anyag – legyen az akár a gravitáció ellenében egyensúlyozó nehéz fém, akár szél szárnyán utazó termések megállított zuhanórepülése, dacoljon akár önmaga természetével, akár hangsúlyozza azt – a közös térben állva mindig valahogyan az emberi alakra vonatkoztatott, és megfordítva is igaz ez, az ember is mindig ennek az anyagnak a reális közvetlenségében lel értelmet. Szándéktalanul is a képernyőkultúra ellenpontja minden szobor. Az anyag ellenállása, szoborrá válható képessége is része a szobor expresszivitásának. A mű, a szobrászati munka, ahogy ez a szó is mutatja, nemcsak végtermék, hanem megmunkálásának időbeli folyamatát is hordja, magába zártan, ám mégis ható erőként. A szobrászok művei e tekintetben is sokfélék, a minimális beavatkozástól a lenyűgözően heroikusig ível a skála. Festészet és szobrászat egymásba fonódottságát mutatja, hogy vannak olyan több vagy éppen sok elemből álló művek, amelyek tárgyai a fal síkjára kerülnek; egyrészt ezzel a mű olvasásra szánt volta lesz egyértelművé, másrészt az eltérő médiumok kompozícióját a sík felület képes illeszteni és összetartozóvá tenni.

Miben is áll akkor tehát e kiállítás alapján a festészet és szobrászat fiatalsága, és megragadható-e az a közös, ami sokféleségüknek mégis valamilyen érezhetően egységes hangot ad? Talán megint csak két olyan jegyet tudnék mondani, amelyek azáltal jellemeznek, hogy nincsenek jelen, s hiányukat akár a fiatalság bátorságának is lehet tekinteni. Az egyik az, hogy nincs olyan mű, ahol a néző semmi mást, csupán az autentikusság mindenároni kifejezésére tett gesztust látna. A másik pedig, hogy nincsenek interpretációs nyereséget remélő, taktikai történeti utalások. Elmaradásuk örvendetes, de mit jelent? Egyrészt talán azzal van ez összefüggésben, amiről már fentebb írtam, hogy amennyiben belátjuk, akár intuitív módon, hogy a képzőművészet „alrendszer”, akkor valójában a művészetet hitelesíteni nem lehet és nem kell. Az egyes mű beépülhet a rendszerbe, művek alkothatnak új konfigurációkat, és szerencsés esetben ezzel új helyzetet teremthetnek. Másrészt a hagyomány ugyan létezik, bizonnyal hat is, de már korántsem olyan evidens és korántsem olyan stabil, hogy azt mindenáron felfedezni vagy felforgatni kellene. Mintha a fiatalok nem akarnák magukat és ezzel persze a művészetet újrapozicionálni. Ilyen értelemben nem érződik a progresszió. De ahol domináns apparátusok által meghatározott, egymástól elválaszthatatlan rendszerek sokasága van, ott a hálózatok és kapcsolódások állandó dinamizmusában nem is lenne a progressziónak iránya. Ugyanennek egy másik, megnyugtató vetülete az, hogy olyan erő sem mutatkozik, amelyik autoriterré válhatna. Mindez persze rég nem újdonság.

Forrás: https://www.artmagazin.hu/articles/archivum/fiatal_festeszet_szobraszat_2025