2025. február 27-én a pécsi Művészetek és Irodalom Háza Fülep Lajos-termében mutatták be a pécsi művészeti felsőoktatás három évtizedét áttekintő interjúkötetet.  A Percepció és reveláció – Művészeti felsőoktatás Pécsett (1996–2025) című interjúkötet betekintést nyújt a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar szakalapítóinak, oktatóinak élettörténetébe, művészi gondolkodásmódjába és művésztanári szemléletébe, valamint felrajzolja a kar fejlődésének és növekedésének ívét, bepillantást engedve az intézményi átalakulások mögött húzódó kulturális vonatkozásokba. A könyvbemutatót Ágoston Zoltán, a Jelenkor főszerkesztője vezette, további résztvevők: Tóth Eszter, Lengyel Péter, Mechler Anna, Vas Bence. Az alábbiakban a beszélgetésnek a jelenkor.hu-n megjelent írott változata olvasható.

ÁGOSTON ZOLTÁN: Szeretettel köszöntök mindenkit a Percepció és reveláció című kötet bemutatóján. Mellettem ül Tóth Eszter művészettörténész, a kötet egyik szerkesztője, illetve a másik szerkesztő, Mechler Anna karvezető. Előbbi a képzőművészeti vonatkozású részt, valamint a képeket szolgáltatta a gyönyörű kötethez, utóbbi a zeneművészeti rész interjúit készítette. Másik két beszélgetőpartnerem Lengyel Péter szobrász, a Művészeti Kar dékánja, valamint Vas Bence gitárművész, dékánhelyettes. Mindketten szerepelnek interjúikkal a kötetben.

Hogy a könyv szépen néz ki, az a Művészeti Kart illetően minimum elvárás. Erénye, hogy túllép a szokásos önaffirmatív intézményi kiadvány jellegen. Fontos, hogy mindegyik interjú angolul is olvasható a magyar szöveg mellett. Az intézményben ma vagy korábban meghatározó tanárokkal, művésztanárokkal készített egyéni interjúk mutatják meg az intézményhez való kapcsolódásukat, saját művészetük és tanári tevékenységük összehangolásáról vallott gondolataikat. Így ezek a történetek mind személyes történetek, melyek együttese révén egy szép és szövevényes intézményi történet bomlik ki, a Művészeti Kar intézménytörténete. Mindebből kiviláglik, hogy a kar unikális helyzetben van Magyarországon. Az egymással hol egybehangzó, hol pedig egymással akaratlanul is feleselő interjúk problémákat is fölvetnek: a mostani állapottal és a jövővel kapcsolatban is.

Az előbb egy nyolcperces filminterjút láttunk felütésként. A kötet összes beszélgetése filmes alapanyagból született? A másik, ennél általánosabb kérdésem, hogy milyen koncepcióval vágtak bele ebbe a hatalmas munkába.

TÓTH ESZTER: Örülök a felvezető összefoglalónak, mert mi is valahogy úgy képzeltük el az interjúkötetet, hogy egyszerre ad vissza egy szemléletet, egy történetet, egyszerre lesz személyes és személyeken túlmutató. Nemcsak a Művészeti Kar történetét volt célunk bemutatni, hanem azokat a láthatatlan szálakat is, amelyek Pécs kulturális életéhez kapcsolják a Művészeti Kart. Ennek érdekében körülbelül másfél órás mélyinterjúkat készítettünk. Az volt a kérés, hogy egyszerre szülessen meg egy film és maga a szöveg. Ez behatárolta, hogy hány interjúalanyunk lehet, ami hatással volt a könyvre is. Először a film született meg, a 15 interjú, aztán az interjúk leiratai, amelyeken rengeteget dolgoztunk, hogy szövegformát öltsenek. Aztán készült el maga a könyv. Utóbbi kapcsán fontos megemlíteni Böhm Gergő grafikust, akivel nagyon sokat gondolkodtunk a könyv arculatán: az volt a célunk, hogy az arculat önmagáért is beszéljen, és így megerősítést kapjanak az interjúk, azaz képileg is erősítsük a koncepciót. A bevezetőben azt írtam, hogy ez egy látlelet, ahol a perszonális idő és a különböző történeti kapcsolódások, történetek egyesülnek. Ez tehát nem tipikus interjúkötet, itt fontos volt a mélység, illetve hogy bizonyos hangulatok is megjelenjenek, ezért nehéz volt a válogatás, nem tudtunk minden lényeges szereplőt megszólaltatni. Ma körülbelül 100 oktatója van a karnak. Nem is az volt a cél, hogy olyan típusú reprezentatív könyv legyen, amiben prospektusszerűen helyet kap az egész kar, hanem hogy különböző arcait mutassuk meg. Fontos volt még, hogy valamiképpen a gyökerekig is visszamenjünk. Azért merül fel sokszor az alapítás és annak kontextusai, mert szerettük volna az interjúkon keresztül megérteni, hogyan született meg az intézmény, és azóta milyen változások történtek. Hogy honnan erednek bizonyos mai napig tartó gondolatok, folyamatok. Ezért beszélgettünk a szakalapítókkal, ami meghatározta a szelekciót. Mind az öt területről szerepelnek benne interjúalanyok: a Képzőművészeti, a Zeneművészeti, a Design és Médiaművészeti Intézetből, a Doktori Iskolából, illetve a Művészettörténet Tanszékről.

ÁGOSTON ZOLTÁN: Egy közel harmincéves történetről van szó, amelynek az eleje a mai vagy leendő hallgatók számára nyilvánvalóan nem látható. Én outsiderként annak idején Bencsik Istvánnal és a tanítványaival készítettem 2006-ban egy kis interjúkötetet Tigrisek és oroszlánok címmel, baráti kapcsolatban voltam néhányukkal, tehát ezt-azt kívülállóként ismertem. Az intézmény ismerete rendkívül fontos, hiszen csak ennek a saját identitásnak az ismeretében tudhatja egy fiatalember, hova jár, illetve hova jelentkezik. Lengyel Pétert kérdezem, aki már 1996-ban, az intézményi kezdeteknél is jelen volt. Személyes véleményed szerint kiknek a neve nélkül nem lehet elmondani ezt a történetet?

LENGYEL PÉTER: Az általad említett Bencsik mesterre hivatkoznék én is, illetve 2016-os halálára, ami sok mindenre rávilágított. Talán akkor találkoztunk először Eszterrel, és fölvetődött, hogyan tudnánk a volt tanítványi körben beszélgetve a mester emlékét megőrizni. Szembesültünk azzal, hogy a művei gondozva vannak, voltak gyűjteményekben, ugyanakkor sok dokumentum létezik, ami viszont parlagon hever. Riportok, filmek, jegyzetek. Ezek megőrzésére létrehoztunk egy projektet, amit Eszter vitt végig. Akkor szembesültünk azzal, hogy ez az intézmény olyannyira fiatal, hogy vissza tudunk nyúlni a gyökereinkhez. Mert hallgatóként valóban jelen voltunk a kezdetekkor, mi, mostani oktatók, de még köztünk vannak sokan azok közül is, akik akkori oktatóként vállalták a kar létrejöttének az előkészületeit – ami grandiózus munka volt –, a szakok alapítását. Már az első pillanatban olyan pozícióba helyezték itt Pécsen a művészeti felsőoktatást, aminek az előnyeit a mai napig élvezzük. Nem akárkik alapították ezt az intézményt, és nekünk az a felelősségünk, hogy ebből, amit csak lehet, megőrizzünk és megtartsunk az utókornak. Az elmúlt időszakban készítettünk olyan kiadványokat, amelyek megmutatták a vizuális művész kollégák munkáit, illetve igyekeztünk bemutatni a zenész kollégák felvételeit. Ez a könyv, illetve a riportfilm arra ad alkalmat, hogy a most megszólított kollégák személyiségéből is ízelítőt adhassunk. A kiadvány kapcsán én is megemlítem Böhm Gergőt, illetve a jól prosperáló grafikusképzésünket, az ő és Boskovitz Oszkár által vezetett grafikus csapatot, amely nem olyan régen Pécs arculati kézikönyvét tervezhette meg, és nagy szakmai sikert arattak. Egyébként a kötet színét még Keserü Ilona javasolta egykor a Művészeti Kar számára, úgyhogy ilyen módon is visszaköszönnek az alapítók és a kezdeti idők.

ÁGOSTON ZOLTÁN: Elhangzottak a képzőművészet oldaláról olyan nevek, mint Bencsik István, Keserü Ilona, a kötetben pedig gyakran szerepel Schrammel Imre és Rétfalvi Sándor. Nézzük meg, hogy zenei oldalról hogy néz ki az intézménytörténet. Vas Bencét kérdezem: milyen az együttélés a különböző művészeti ágak között, illetve mit jelent a tudományegyetemen belüli létezés? Ez unikális helyzet az országban. Az interjúkban szó esik ennek a helyzetnek az inspiráló oldaláról és a nehézségeiről is.

VAS BENCE: A Mátyás király utcában volt a Zeneművészeti Főiskolának, a Zeneakadémiának a kihelyezett tanárképző intézete a hatvanas évektől, illetve egy intézményben folyt az ének-zene tanárok képzése a rajz és vizuális kultúra nevelőtanárok képzésével. A Művészeti Kar létrejötte e két utóbbinak az együttes lépéséből alakult ki. Két évvel a kar létrejötte után integrálódott a Mátyás király utcai zenetanár-képző intézet, így vagyunk mi azóta közösen. Pécs kulturális életébe én jóval később kapcsolódtam be, mint a nagy aranykor megtörtént volna, de vannak itt olyan kollégák, akik emlékeznek arra, hogy zajlottak a beszélgetések, mondjuk épp a Nádor szálló aljában lévő étteremben, képzőművészeti és zeneművészeti kollégák között kultúráról, művészetről. Mire én ideértem, ez az időszak már lezárult.

Érdekes élmény számomra ennek a könyvnek a vizsgálata, mert bár a kérdésedben említed a művészeti közeg és a tudományegyetemi közeg konfliktusát, ám ezt megelőzi még az a probléma, hogy amikor lezárult az említett aranykor, nemigen találkoztam olyan jelenségekkel, ahol a művészetben a képzőművészet és zeneművészet egyszerre jelent volna meg. Ez a kar létrejött, de szimultán éltünk, és szimultán élünk még most is nagyon sokan. Ez a kötet viszont egy olyan mély interjúsorozat, amivel ma a diákságunk nem találkozik, mert vagy egy művésszel, vagy egy művészcsoporttal találkozik, de ezt a mélységét egyszerűen nem lehet a diákság felé közvetíteni, hacsak nem hozunk létre mondjuk ilyen köteteket, vagy olyan alkalmakat, amelyekben ilyen mélységű gondolatok ütköznek egymással. Csak ezek után jön az az érdekes jelenség, amit én mindenesetre kényszerzubbonyként élek meg, hogy tudományegyetemi közegben próbáljuk folyamatosan artikulálni önmagunkat, ami abszurdum. Tehát az az állam részéről, nem tudom, hogy merjek-e olyat mondani, hogy baklövés, mindenesetre nem feltétlenül a művészetekkel való rossz bánásmód indukálta, egyéb más szempontok vezérelték azt, hogy a regionális városokban lévő összes egyetemi vagy tudományos vagy akármilyen felsőoktatási képzést egy egyetembe integrálja, de ebben mindenképpen egy sajátos helyzetet hozott létre, amiben jó lenne, ha a tudomány elfogadná, hogy a művészet nem foglalkozik azokkal az indikátorokkal, nem foglalkozik azokkal a paraméterekkel, amikkel ő igen. Ha az egyetem nyitott lenne, és elfogadná azt a sajátosságot, hogy a művészet máshogy gondolkodik az életről, akkor aranyéletünk lenne, de az állam nem így gondolkodik az egyetemről. Ezt a küzdelmet nem akarom letagadni. Természetesen helyt kell állnunk az egyetemen belül, igyekszünk megtenni azt, ami kötelező, de ez a konfliktus feloldhatatlan lesz.

ÁGOSTON ZOLTÁN: Ez a korszak sok elbeszélésben fölmerül, bár nem szabad elfelejtenünk, hogy ez egy zárt világban jött létre, és egyfajta kényszer is volt, hiszen az emberek egymástól próbáltak információkat szerezni. Visszatérve a kötet létrehozásához, Mechler Annát kérdezem, mi volt számára az interjúkészítés érdekessége? Milyen történeteket említene meg, hogy kedvet csináljon az olvasóknak a kötethez?

MECHLER ANNA: Én egy kicsit messziről csöppentem bele a kötet szerkesztésébe, mert nem Pécsen élek, de itt éltem. Amikor itt tanultam a Művészeti Szakközépiskolában, akkor azok az emberek, akik később a tanszak, illetve a karok alapítói lettek, még egészen fiatalok voltak. Most ennyi évvel később visszajönni és látni, hogy mivé teljesedett ki az életük, hogy a művészetben mit tettek le az asztalra, hogy az alapelveikkel mire mentek, számomra nagy öröm. Nagyon szerettem dolgozni az interjúkkal. Ezzel együtt, ahogy már Eszter is mondta, az volt a szerkesztés legfőbb nehézsége, hogy egészen mást kérdezek, ha valaki a kamerába beszél, és mást kérdezek, ha javítgathatja magát, és majd leírom.

Egy biztos: olyan messzire nyúltunk a múltba, amennyire csak lehetett, például Tillai Aurél elmesélte, hogy amikor Kodály autójában ült, ő mit mondott neki és hogy viszonyult hozzá. Persze mindannyian Kodály-módszerrel próbálunk tanítani valamilyen szinten bármilyen iskolában, és közben észleljük azt, hogy hogyan lehet a magyar népzenén keresztül közel vinni a zenét a gyerekekhez, egyáltalán lehet-e ma. Nagyon érdekes problémákat vet föl ez is, de bennünk nem él az a kép Kodályról, amit egy személyes találkozás alakíthat ki.

A sajátos hangú beszámolókon keresztül láthatjuk azt, hogy mindez – a művészetoktatás Pécsett – honnan indult, és miért volt abban az időszakban borzasztóan fontos. Ma is fontos, de ma már máshogy fontos. Én azt éltem meg akkor, hogy egy változás közepén voltunk. Amikor a Művészeti Kar kialakult, akkor fejeztem be a középiskolát, és elkerültem a Zeneakadémiára, de nem szakadt meg a kapcsolatom Péccsel, a mai napig szívesen jövök ide, hiszen nagyon sok barátom és régi osztálytársam itt van, akár a teremben is.

Öröm újra és újra eljönni és látni azt, hogy mi lett abból, ami számunkra akkor még egy nagy titok volt – hogy mi változik meg azzal, ha egyetemi képzés lesz Pécsett, noha addig csak a Zeneakadémián volt zenei képzés egyetemi diplomával a végén. Vajon mit tud nyújtani Pécs? Milyen lesz, ami létrejön, milyen tudással kerülnek ki az egyetemről, akik lediplomáznak?

Az átalakulás messze nem egy adminisztratív lépés volt, hogy akkor mostantól egyetemi szinten oktatunk, hanem egy hihetetlenül pezsgő szellemi munka. A művészek olyan attitűddel közeledtek egymáshoz, ami magában hordozta az alkotás vágyát, a kooperáció szándékát. Én kíváncsi vagyok a szobraidra, te gyere el a koncertemre. Szerintem ez egy hihetetlenül fontos dolog, és én nagyon hiszek abban, hogy a társművészetekkel való együtt-gondolkodás kimeríthetetlen inspiráció, és ezt használhatni, ebből építkezni maga a csoda. Borzasztóan örülök, hogy a kötet létrejött, és általa kicsit belenézhetünk ezekbe az életutakba. Bizonyos értelemben az utolsó pillanatban, mert adjon a jóisten hosszú életet az alapítóknak, de ők már elég régen a pályán vannak, tehát nem tudhatjuk, hogy három év múlva, öt év múlva ugyanígy tudok-e majd velük beszélgetni.

ÁGOSTON ZOLTÁN: Kiderül, hogy Tillai Aurél magyar–francia szakra akart jelentkezni a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, de soha életében nem kapott választ a fölvételi után, hogy fölvették-e, vagy nem. Vagy hogy Kodály hívta egyszer, szálljon be egy autóba, de csak ő, mert a többiek kövérek, és közben egy hatalmas virágcsokrot kellett neki szorongatni. Az interjúkban tehát benne vannak a személyes nüanszok, de ez nem megy annak a rovására, hogy őszinte vagy mély legyen a szöveg. Ott ugyanis komoly dilemmák merülnek föl, például amit Nagy Márta említ: tanítható-e a művészet, illetve mi az, ami tanítható belőle. Művésztanárként mit tudtok erről mondani?

A helyzet ráadásul az életkorotokkal változik, mert még az is gyönyörűen benne van az egyik szövegben, amikor a Bencsik a végén kinyílik abból az egyébként nagyon határozott véleményéből. Itt volt valamikor a kétezres évek elején vagy közepén egy kulturális miniszter, és művészeti kérdésekről kellett megnyilatkozni. Tele volt ez a nagyterem művészekkel és értelmiségiekkel. A mester fölállt, és nagyon határozott módon eligazította az egész társaságot, a miniszterrel együtt. Vas Bence azt mondja, hogy fiatal konzervatív tanárként az is gondot okozott neki, hogy a kis gitártanoncai nem voltak hajlandók magázni őt.

LENGYEL PÉTER: Azok a példák, amiket elmondtál, tulajdonképpen az alkotói, oktatói hitelesség sarokkövei. Ezek a sarokkövek mindenkinél másképpen formálódnak meg, és nagyon fontos, hogy az oktatói hitelesség egyértelmű legyen egy hallgató számára. A Bencsik-történet nekem azért volt meghatározó, mert nagyon nagy élmény volt látni azt, hogy oktatóként hogyan bírálta fölül önmagát. Nyilván ez hosszú, évtizedes folyamat volt. Később jöttem rá, már oktatóként, hogy milyen nagy jelentősége van annak, legalábbis az alkotóművészet területén, hogy egy hallgató megtagadja a mesterét. Olyan értelemben, hogy túl tudjon lépni rajta, és önállóan a saját sarokköveit is meg tudja fogalmazni. Ahhoz, hogy a hallgatóinknak minél tágabb teret tudjunk biztosítani szakmailag és intellektuálisan egyaránt, nagyon fontos, hogy színes oktatói gárdával rendelkezzünk.

Nagyon egyszerű példa, hogy amikor a kar alapítását követően vidéken először akkreditáltak szobrászművész- és festőművészképzést, akkor a szobrászmesterek párbeszédeit hallhattam, ahol az fogalmazódott meg, hogy szeretnék, ha egy olyan iskola jönne létre, amely a klasszikus értékeket is őrzi, miközben az a cél, hogy a hallgatóink a progresszív kortárs művészeti közegbe lépjenek ki, és ezt a kettősséget valahogy tartsuk fenn. Amiről Nagy Márta is beszélt, hogy az akadémikusságnak egy jelentős részét lehet tanítani, de utána valami egészen más következik. Ez majd’ 30 évvel ezelőtt volt. Ezalatt csak a szobrászatban, ha belegondolok, hogy mi minden változott, hogy ma már ott tartunk, hogy 3D-specializációnk van. Ebben a változó viszonyrendszerben az újabb és újabb generációk beléptével ezeket az alapkérdéseket időről időre újra kell gondoljuk, meg kell vitassuk. Állandóan arra késztetnek bennünket, hogy finomítsuk, finomra hangoljuk ezeket a gondolatokat. Ami akár 5-10 éve bennünk még egyértelmű volt, ma már szinte megkérdőjeleződik, és újra kell pozicionálni dolgokat. A Művészeti Karnak olyan intézménynek kell lennie, amely aktuális kérdésekre aktuális válaszokat tud adni.

VAS BENCE: Nagyon nehéz a kérdés, amit föltettél. Nagyon nehéz kiemelni magából a művészetből meg a művészet tanításából, a művészetről való beszélgetésből bármit is. Talán úgy van ez, hogy amíg nagyon fiatal az ember, addig túl sokat foglalkozik magával – tanárként is –, és kevesebbet a diákjával, és valahogy, ahogy öregszik az ember, egyre kevesebbet foglalkozik magával, és egyre többet a diákkal. Aztán persze egyéni eltérések lehetnek ebben.

Jelenleg azzal foglalkozom tanítás közben, hogy mire van szüksége most éppen a diáknak. Mi az a kérdés, amit föltesz, és mi az a jó válasz, ami őt tovább segíti. Megmondani azt, hogy mit kell csinálni, elsősorban a technével kapcsolatban lehet. Hogy kell megpengetni, hogy kell megfújni, hogy kell kifejezni egy frázist. Ebben alapvetően különbözik az alkotóművészettől az előadó-művészet. Egy meglévő, százötven-kétszáz éve írt mű bemutatásában is elképesztő viták vannak. Bachot sem lehet jól játszani, mert mindenki máshogy gondolja.

Az alkotóművészet az egészen más attitűd, és abban sokkal inkább benne van a személyesség, a személyes kreativitás, tehetség, ősi erő, ami nem tanítható, és annak a kibontásában való segítés, mint az előadó-művészetben, amiről mi tudjuk, hogy hogyan kell, hogy volt a gyakorlat az évszázadok során. Ezt a technét át lehet adni, és nagyon sokszor – ha nagyon cinikus vagyok – akkor betanított majomparádé történik, mondjuk a zeneiskolában, aztán a szakközépiskolában, aztán meg az egyetemen, és kevésbé művészt képzünk. Számomra egy oldalág erről a témáról: nagyon izgalmas az, hogy a művészeti karon folyamatosan ki van téve egy előadóművész annak, hogy alkotóművészekkel találkozik.

Ez olyan frissességet, olyan kihívást jelent, ami nem hagyja elfáradni, eltespedni az embert, és komoly erőfeszítéseket próbálunk tenni annak érdekében, hogy a zenei alkotóművészet is meghonosodhasson a karon. De erre nekünk, előadóművészeknek szükségünk van. Nagyon izgalmas kérdés a színházművészet, amely szintén már meglévő szövegekkel, száz éve, kétszáz éve, négyszáz éve megírt szövegekkel dolgozik. Mondjuk irigylésre méltó, hogy ők előszeretettel vagy minden további nélkül – vagy minden továbbival – kihagynak, átírnak, módosítanak szövegrészleteket. Ez a fajta kreativitás náluk teljesen természetes. Nehezen tudnám elképzelni mondjuk egy Máté-passióban, hogy kihagyjuk a kétharmadát, vagy beletegyünk még valami mást.

Nálunk őskonzervativizmus van e tekintetben. És itt van akkor a filmművészet, amely pedig alkotóművészet, de használ zenét és használ színházat. Ez számunkra igazán inspiratív közeg lehetne, ezért nagyon várom, illetve bízom abban, hogy ez meg fog jelenni nálunk a képzésben. Talán akkor egy kicsit föl lehet rázni az előadóművész zenészeket ebből a reprodukciós igényből vagy a megelégedésből azzal, hogy pusztán reprodukálnak valamit.

ÁGOSTON ZOLTÁN: A legutolsó interjú Somody Péterrel készült, aki a Doktori Iskolát vezeti, és ő beszél a verbális kifejezésről, a verbalitás és a művészet kapcsolatáról. Képzőművészként azt mondja, hogy művekkel könnyebb reflektálni egy másik műre, mint verbalitással. Nem gondoljátok-e azt, hogy a művészeti írásnak erőteljesebben meg kellene jelennie a Művészeti Kar közegében, mert én gyakorló szerkesztőként ezzel a hiánnyal küzdök. Kevés a hadra fogható művészeti kritikus a városban.

LENGYEL PÉTER: Nagyon fontos, amit fölvetsz. Épp egy-két nappal ezelőtt a karon az egyik kollégával beszélgettük, milyen fontos szerepet töltött be annak idején az Echo folyóirat e tekintetben. Próbáltunk egyébként ez ügyben lépéseket tenni, akkreditáltunk egy művészettörténet mesterképzést a bölcsészekkel összefogva, ami az ottani szabad bölcsész, művészettörténész specializációra épült, és ennek lett volna akkor egy kortárs ága, ami sajnos nem valósult meg. Én nagyon örülnék neki, mert az egyik probléma az, hogy nagyon kevés olyan beszélgetőtársunk van, aki átsegítve minket verbális korlátainkon megfogalmazza azt, hogy mit is tapasztalt és mit is lát a mi tevékenységükből. De van ennek egyébként egy másik vonulata is, hogy az oktatás is igényli azokat az elméleti szakembereket – és ennek tényleg elég szűk a pécsi bázisa –, akiket bevonhatnánk, és akiket igényel is a kar, hogy részt vegyenek az oktatásban. Például Eszternek ezért roppantul örültem annak idején, amikor egymásra találtunk, mert ő erősen pécsi kötődésű, és remélem, hogy a vele való együttműködés így is marad most már sokáig. Említsünk meg két meghatározó kollégát, Aknai Tamást – aki szerepel is a kötetben –, illetve Várkonyi Györgyöt, de azért itt nagyon szűk a mozgásterünk, úgyhogy én nagyon örülnék, hogyha például ez a képzés létrejönne, hogy tíz-húsz-harminc év múlva az akkori Művészeti Kar dékánjának könnyű dolga legyen válogatni a sok-sok művészettörténész és elméleti szakíró között, hogy kit hívjon meg előadást tartani a karra. Sajnos ettől most messze vagyunk még, de rajta vagyunk.

VAS BENCE: Nekem a doktori képzés jut eszembe, mert hát a fiatal doktoranduszokkal próbálunk szót érteni, és elvárjuk tőlük, hogy pallérozottabb módon beszéljenek arról a művészetről, amit folytatnak. Én azt gondolom, hogy az alkotóművészek e tekintetben is előrébb vannak, már csak azért is, mert minden évben minden kipakolásnál egy kicsit beszélni kell, nem mondom, hogy magyarázni a bizonyítványt, egyszerűen információkat kell átadni az alkotásról, és ez a fajta verbális kényszer azért mégiscsak pallérozza őket. A zenészeknél ilyen nem nagyon van, kiállnak a színpadra, elmuzsikálják, amit kell, meghajolnak, és szó nélkül kimennek. Egy szakközépiskolai diák, aki bekerül a Zeneakadémiára vagy hozzánk, vagy mondjuk egy zeneiskolai tanár, aki diplomázik művészmesterként, majd utána felvételizik a Doktori Iskolába, nem nagyon van pallérozva. Az én legfontosabb problémám az, hogy nekünk művészeknek is gyakorolnunk kell, hogyan tudjuk kifejezni magunkat, és van még hova fejlődni, és csak azután jön számomra is az, amit Péter mondott, hogy legyenek olyan zenetörténészek, olyan műkritikusok, amilyen mondjuk régen Kroó György, akinek a kritikáit elolvasva nem az amatőr dilettantizmus megnyilvánulásait olvassuk, hanem hasznos információkat kapunk, tanulunk belőle, elgondolkodunk. Nem hiszek abban, hogy dilettánsként lehet zenekritikát folytatni, és nem gondolom, hogy a zeneművészet a tudatlanok tárhelye lenne. E tekintetben hanyatlást látok, egyfajta gyengülését ennek a képességünknek. A Doktori Iskola épp arról szólna, hogy értelmiségit képzünk: művészként össze tudjuk foglalni, ki tudjuk fejezni azt, amit zenében megpróbálunk megvalósítani. Nem mondom, hogy lehet, mert a zene ott kezdődik, ahol a szavak megszűnnek, de hogy ez a fajta igény egy doktorált művészben benne legyen, ezt evidensnek és természetesnek látom. Többek között ezt próbáljuk átadni a Doktori Iskolában.

ÁGOSTON ZOLTÁN: Még a kötet fő kérdéseire visszatérve fölmerül egy univerzális kérdés: a művészet társadalomban betöltött szerepe, amelyről mindketten tesztek állításokat. Lengyel Péter a társadalmi felelősségvállalást említi, ami arról szól, hogy értelmiségieket kell képezni, művész-értelmiségieket, Vas Bence pedig kifejezetten a szabadságra való nevelést említi a művészet által, azaz hogy meg kell tanítani a saját szabadságukra a fiatalokat. Ezek szerint e vonatkozásban optimisták vagytok?

LENGYEL PÉTER: Nemrégen nyílt kiállításomon az egyik hallgatóm megkérdezte, hogy „Tanár úr, ezt dékánként Ön megengedheti magának? Önnek ezt szabad?” Nagyon elgondolkodtatott, hogy egy hallgatóban ilyen kérdés felmerül. És akkor nem azt mondtam, hogy igen, hanem azt, hogy kötelességem. És majd neked is.

VAS BENCE: Kincstári optimizmus van bennem e tekintetben, talán nem is csinálnám, ha nem hinnék benne őszintén, és azt gondolom, hogy a kollégáimban is van hit a tekintetben, hogy ennek van értelme. Még van értelme. És bízom benne, hogy lesz értelme.

Kapcsolódó videó: https://www.youtube.com/watch?v=oBLqEh98Qrc&embeds_referring_euri=https%3A%2F%2Fwww.jelenkor.net%2F&source_ve_path=Mjg2NjY

Forrás: https://www.jelenkor.net/pecs/3789/percepcio-es-revelacio