A görög mitológiában a moirák – Klüthó, Lakhészisz és Atroposz – az emberi élet szövetének őrzői: egyikük megfonja a sors fonalát, másik kiméri hosszát, a harmadik pedig elvágja azt. E három alak egy olyan kollektív működés szimbóluma, ahol a jelentés, a felelősség és a cselekvés egyenrangúan oszlik meg. A moirák alakjában nemcsak a végzet ősi képviselőit látjuk, hanem egy működő közösség archetípusát is, amely együtt formál – és együtt enged el.

A textilinstalláció hat művész közös munkájából született. Bár mindannyian más tematikában és vizuális nyelven alkotnak, e mű létrehozása során olyan közös struktúrát formáltak, amely az egyéni pozíciókon túlmutatva a kapcsolódás és a közös alkotás lehetőségét kereste – ahogy a moirák is egyetlen fonalat kezelnek, mégis három kéz által. A mű egy olyan közösségelvű alkotói folyamat lenyomata, amelyben az egyes szálak láncöltésként egymásba fonódnak, és amelyben a folyamat éppoly jelentős, mint a végeredmény. A mű első alkalommal a Magyar Képzőművészeti Egyetem Aulájában került bemutatásra, ahol helyspecifikus installációként valósult meg. A padlózatot beborító, kollektíven összeállított textilstruktúra három napon át tartó helyszíni összevarrása nemcsak technikai, hanem performatív gesztus is volt: olyan aktus, amely láthatóvá tette létrehozásának folyamatát – azt az időt és figyelmet, amelyet a moirák is az élet szövetének kezelésére fordítanak.

A kivitelezés során hangsúlyos szerepet kapott az anyaghasználat ökológiai és szociális dimenziója. Az installáció főként újrahasznosított textíliákból készült, amelyek közösségi felajánlásokból gyűltek össze és váltak a mű részévé. A beépített anyagok fizikai hordozói
a történeteknek: minden szövetdarab egy-egy múltbéli élethelyzet, amely a varrás aktusán keresztül beépül a kollektív térbe – akárcsak a moirák által felügyelt sorsfonal, amely minden egyes életet hordoz. Az installáció azóta több helyszínen is új kontextusba került: bemutatták a veresegyházi Udvarház Galériában, a Nyíregyházi Egyetemen, valamint a Bánkitó Fesztiválon. Minden alkalommal a helyszín és a közeg új jelentésrétegekkel gazdagította a művet – mégis, a moirák archetípusához hasonlóan, mindig megmaradt benne az ismétlés és a beavatkozás ereje. Akárcsak a láncöltésben, ahol a fel-le bukó egységek látszólag periodikusnak tűnnek, mégis egyetlen, hosszú és
egységes szál teszi lehetővé a textilrétegek kiterjedt láncolatát.

A mű célja, hogy továbbra is úton maradjon: újabb helyekre, újabb közösségekhez jusson el, és így váljon egy olyan folyamatosan bővülő, élő struktúrává, amely lehetőséget ad a látogatóknak nemcsak a befogadásra, hanem az interakcióra is. Ahogyan a moirák sem elszigetelten végzik munkájukat, hanem egymás gesztusaiból olvasva alakítják a sorsot, úgy mi is abban hiszünk, hogy a közösen létrehozott művek képesek új kapcsolódásokat teremteni – ember és ember, alkotó és néző, múlt és jelen között.