Pusztába kiáltÓ…

Oculus, nobilissima corporis humani pars… The Eye, the most noble part of the human body
Hegyi Csaba kiállítása. Re:public Galéria, Zsolnay Negyed
2014. december 3.

To the best of our knowledge no “cultural psychology of creativity” has been formally constructed up to now. Nonetheless, what we reviewed before are important theoretical leads that could support such a construction. A cultural definition of creativity would need to take into account the social embedment of creative acts as well as their relation to cultural resources. In the literature on creativity some of these features tend to be considered in a number of definitions: “a creative individual solves problems, fashions products, or poses new questions within a domain in a way that is initially considered to be unusual but is eventually accepted within at least one cultural group.  Csaba Hegyi definites creativity as the activity that produces something new through the recombination and transformation of existing cultural practices or forms.

Ez az írás pár óra alatt született. Kevésszer éreztem ellenállhatatlanabb kényszert arra, hogy a bennem rögtönösen keletkező felismeréseket ilyen sebességgel lejegyezzem. A közreadás lehetősége egyébként manapság egyszerre képtelenség, ugyanakkor meg a korlátlan szabadság esélyeivel is bűvöl. Valójában azonban teljesen másodlagos, de hát itt van ez a Művészeti Szemle, amit ha már életre hívtunk, legalább én élek létezésének tényével. Azt hiszem, a kiállítás időzítése a kalendárium szerint rendelt lelki-szellemi éberség legjobb állapotait találta telibe. Ezt a kiállítást nem lehetett volna máskor megnyitni. Az Advent kezdetére kalibrált világi esemény, és szabadidős program akarva-akaratlanul is az „örök idő” legfényesebb ciklusát választotta magának, és ez a választás éppúgy a „kompozíció” része, mint az egyenként felmutatott, műtárgyként kezelendő dokumentumok. Amivel nem állítok kevesebbet, mint azt, hogy vannak-lehetnek műalkotások és alkotói folyamatok, amelyek ma sem adják fel a műalkotásokon voltaképpen kívül elhelyezkedő, tőlük elképzelhetetlen távolságban létrejövő egyetemes rendszerekkel a fogalmi-érzelmi kapcsolatot. És képesek ennek létezését egyszersmind valószínűsíteni. Mi sem kézenfekvőbb!  „Egy szó kiált: A pusztában készítsétek az Úrnak útját, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek!” Ézsaiás 40:3., János 1:14-23.  

Amikor egy magyar művész kiállításának ilyen címet ad, bizonnyal átfésüli megmutatni szándékozott munkáit, átgondolja, hogy megmutatkozásának feladatai között, valamint uralt szerepkészletében vannak-e olyanok, amelyek legpontosabban bibliai programokkal, hasonlatokkal (analógiákkal) társíthatók. A kifejezésnek, „pusztába kiáltó…”, a magyar nyelvben van egy hiábavaló, de semmiképpen nem haszontalan szellemi erőfeszítésre utaló változata is, ami egyebek mellett a Kasszandra típusú lázadók drámai sorsát is érzékelteti.

Osztály-, és harcostársam, (Beke László) írt Véletlen-naplójában bizonyos egybeesésekről (korrespondanciákról, ő úgy mondotta).  Ezúttal könyörtelenül ennek szellemében kell eljárnom. Elmondom miért. Nem tudtam részt venni Hegyi Csaba kiállítás megnyitóján, mert abban az órában már egy korábban rögzített találkozásom volt az egykor nagyhírű szemész professzorral, akivel a nyolcvanas években tartalmas, szép időket töltöttünk együtt Clermont-Ferrandban. Ajándékba hozott nekem egy könyvet, azt adta oda. Doctrina de morbis oculorum 1831-ből. Felütöttem a régi könyvet. Már az első két mondata tökéletes felidézéséül szolgált Hegyi kiállításának, amelyről a távol maradásomat némi bűntudattal kezeltem. És éppen akkor, azokban a percekben olvastam ezt a két mondatot a könyvből, amikor a megnyitó elkezdődhetett. 2014. december 3-án, szerdán 17 órakor. Így:„Oculus, nobilissima corporis humani pars, multiplici modo inter caetera organismi organa excellit. Ac primo quidem compages ejus organica nitidissimum organisationis humanae florem exhibet.” A legkevésbé sem hiszem azonban, hogy a megnyitón, - ha annak  címe okán felidéződött Isten, és az Ő (és nem a KiáltÓ) szeme és látása – Hegyi – beszédében - a pupilla fiziológiájáról értekezett volna. És jegyzem meg mindezt csak azért, mert Hegyi Csaba (Dr.) Dr. Kettesy Aladár debreceni szemészprofesszort is megszólítja a kiállításán, amikor szemvizsgáló tábláinak festészeti adaptációjával áll elő.
                                       

 

Kettesy – a netes megjegyzés és a képaláírás szerint is - mindemellett a tumor genezisétől a vadak kilövésének trigonometriai megközelítéséig számos tudományos témával foglalkozott, mintegy a szaktudomány irányából fordulva a valóságot komplex módon rendszerező Nagy Tudomány lehetőségei felé. A Hegyi Csaba felidézte és műalkotással interpretált dr. Kettesy Aladárnak is örömére szolgál bizonnyal e közlés… Aztán megnéztem a kiállítást. Többször és többször egyedül. Tapasztalható: alig leplezett elégedettséggel nyugtázza közönségének egy része, és e sorok írója is, hogy Hegyi Csaba Re:public Galériában felmutatott munkáit látva, azoknak mai méltóságát, (vagy a látó szem és gondolkodó agy rátermettségét) igazolandó, nem szükséges a karslruhei Hans Beltinghez, a párizsi Jean Clairhez, vagy a brüsszeli Claude Lévi-Strausshoz sietni. Miközben lehet persze, hisz okos emberek és van szabadságunk is az efféle döntésekben, de az említettek visszamenőleges érvényű gondolatkísérletei a tőlünk való sebes távolodásuk közben egyre részlegesebb érvényű eligazítással szolgálhatnak egy-egy, a maga rendszeridejét nagy koncentrációval megjelenítő kortárs műalkotás teljes felmérése közben. Ha játszik, itt már az Apollon és Narcisszus metafora is csak lestrapált epizodista.  Felhasználásuk a sorok és az értekező bölcsesség vélelmének gyarapítására kétségtelen alkalmas egy körben, de a „hermeneutikai applikáció”, amit így végrehajtunk, legalább annyira elzár a dolgok valóságos szemléletétől, mint amennyire utakat nyit hozzá.

 

Ez azonban nem Hegyi Csaba útiránya. Ő éppen a nézetünk szerint rendkívüli jelentőségű és őszinte belső érzelmi-spirituális érdekeltséggel megformált ösztönzések – a művészet egyetlen valódi, organikus eredetű jelforrása – felmutatásának lehetőségét keresi. Visszamenőlegesen ezt elsősorban a magyar nyelven gondolkodó, nemzeti kultúrához kötött népi vallásosság, a népi jámborság használati tárgyaiban, rózsafüzéreiben, hálatábláiban és házi áldásaiban találja meg. Jó helyen keres. A kétségtelenül létező kimondhatatlan hatja át e keresés közben a saját kezűleg megformált tárgyakat. Ezeknek olyan ereje, feszítő belső nyugtalansága van, olyan gondolati szinten és olyan nagy felületen érintkeznek a keresztény műveltség történetének mozzanataival, hogy szinte lehetetlen bármely más művészeti formát elképzelni e feszültség megjelenítésére. Rejtőzködik, pedig állandó utalások (cél)keresztjeiben fenntartva jelenléte megkerülhetetlen a megfejtések keresése során. A vallási hit ténye. Amit talán szerencsés volna – hogy műveleteket lehessen végezni vele – misztikumnak neveznünk. Mert kétségtelenül létezik a kimondhatatlan, miközben a jelen instrumentumok, gondolkodásformák, utalások, laza és kötött képzettársítások, a kiállítás tárgyai is bizonyítják, hogy megmutatkozhat. És megmutatkozik? Megmutatkozik. A kiállítás és a hozzá tartozó kritikai-értelmező beavatkozás alapkérdése ez.

 

Nyilvánvalóan volna a modernség kozmikus heroizmusa nevében fogalmazott és nemzeti kultúrák feletti olvasata is Hegyi Csaba „Pusztába kiáltásának…”, mint ahogy az sem lehetetlen, hogy a ciklushoz tartozó munkák élő (γεννώ) szerkezetében a civilizáció történetének legnagyobb felismerései és szellem-gyakorlatai is felfedezhetők volnának. Ahogy Ady mondotta: „Az Isten van valamiként minden gondolatnak alján.” Merthogy a művészet világának minden érve egyszerre magányos és egyetlen, ugyanakkor meg történeti, tömeges és rendszerszerű. Minden megpillantása a beérkezés. Még akkor is, ha a teljes szakítást hirdeti meg önnön nemző közegével. Festőből filozófusnak kell lennie, hogy cselekedeteit megokolja, majd filozófusként kell felismernie, hogy alkalmas cselekedetei közel vannak a vademberéhez, aki „emberré” válását nem az eszközök elkészítésével, hanem az ezt megelőző logikai alapú „rendszerezés” alkalmazásával kezdi. (Lásd: „Kezdetben vala az Ige…” Logosz-himnusz a  János-prológusban. János 1:1–18. )

 

 

Az alázat tulajdonságának sikeres átvitele a művekbe, a fecsegés kérlelhetetlen elutasítása eddig is poétikai értékeleme volt Hegyi munkásságának. Teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy a személyéhez kötött kérdésekről soha nem fog szócsövön keresztül beszélni, és amikor mestereit idézi, Tandori Dezsőt, Keserü Ilonát, ez az antropológiai konzervativizmus kap művészettörténeti előkészítést általuk. Ez a szemléletmód és magatartás a tényleges tekintély miben és hollétének meghatározását a kulturális és vallási hagyománytól soha nem függetlenedő érveléssel kezdeményezi, de arra már több mint aggályos figyelemmel tekint, hogy művei ne legyenek színterei vallási apológiának vagy kritikának. Teljesen nyilvánvalónak tűnik, hogy szerinte az efféle összefüggésekről egyenesen megfogalmazott állítások szinte ízléstelenségnek tekintendők. Ilyen hibát nem követ el. Szorítanunk kell neki. Mert több, rendkívüli erejű, frazeológiai típusú hatástényezőtől fosztja így meg magát és a műveit. Búcsút vesz az érzelmek kifejezését szolgáló eszközök egy részétől és a személyes elemet leginkább közvetíteni képes lírai költészet adottságaitól. Titokzatos megnyilvánulásaival kimondja, hogy az értékek világáról megfogalmazott kijelentések közvetlenül és közlésszerűen nem lehetnek formái és tartalmai a műveinek, miközben a formákkal és tartalmakkal közvetett módon ragaszkodik ahhoz, hogy a „tekintély” jelenléte mindenképpen megtapasztalható legyen. Nehezen teljesíthető követelmény, merthiszen a művészi munkákban – az itt felidézett mintákban és történetileg létrejött funkcióikban – az érték tényleg nem közvetlenül jelenik meg, hanem majdnem mindennapi és olykor spekulatív nyelvi, vagy számjátékok alakjában, amely a személyességtől független „külső adottságokkal” számol kiváltképpen. És ezekhez az utat, az eljutás, a megértés és beleélés módját különféle előzetes feltételként létező gyakorlattal lehet csak megszerezni. Nem mondja tehát fennhangon a képeivel, tárgyaival, hogy gyere hozzám, én átadom magam kérés nélkül, hogy megszerezhetsz, hogy csettints egyet és a tiéd vagyok. Nem megy elébe közönségének és semmiféle csábtáncot nem lejt, hanem követelményeket támaszt. Szinte bizarr és aszketikus, ahogy nem pompázik. Igaz, nem mond le bizonyos „élvezeti minimumról”, nem fojtja bele teljesen elvont spekulációkba a közléseit, de nem kenyere a szájbarágás. Nem érdekli valójában a természetes nyelv, és ez a kiindulás, - amellett, hogy a leghatásosabb és érdekes megnyilvánulások forrása is lehet a placcon egy merőben idegen-ismeretlen jelkultúrára csodálkozás – mégiscsak azt üzeni, hogy a gondolat álruhájának tekinti a nyelvi formákat.

 

Figyelemfölkeltő betűk, 1995.

 

A formatartalom új keletű és érzékelés-lélektani, vagy Uram bocsá’ kifejezés - patológiai okok miatt kevéssé intellektuális fogalmának fenntartása látszólag megoldást jelenthetne itt, de Hegyi nyilvánvalóan nem kíván a játék keretei között lemondani a jelhez kötött ideológiai „használatba kerülés” hagyományairól és profanizált szabályairól, ezek sajátságos belső társadalmi biztonságának (homeosztázisának) reményéről sem. Hagyománytiszteletének az előterében áll a rugalmas állandóságnak minden élő szervezet számára érvényes erős követelése, hogy az élő-gondolkodó, biológiai értelemben vett kultúra (ami a kultúra eredeti önmaga) még ma is csak az ősi körülményekhez (az élet megjelenésének ideje) hasonló környezetben képes működni. Aminek figyelembe vételével kimondható tehát, hogy „életfeltétel” a belső környezet önmaga számára létrehozott dinamikus stabilitása/állandósága. Periodicitást feltételez a kultúrának ez a mozgása, amiben a szilárd és bizonytalan állapotok végpontjai között számtalan átmeneti állapot lehetséges. És egy nagy gondolati ugrás után az is ott van a kijelentésben természetesen, hogy a feltételrendszer állandó változásának rögzítésében, a veszélyhelyzetek jelzésében a művészi érzékenység, fantázia, sejtések, a játék, minden, ami a megmutatkozást segítheti, a „belső egyensúly” (homeosztázis) megteremtője lehet.  Most avval például, hogy felismerteti velünk: a titok a nyers valósághoz tartozik.

 

   

A népi vallásossághoz tapadó és titkokkal teli emlékformák a kultusz, a személyes kétség, vágy, szükséglet, fohász, hála, bizonyosság megerősítése, stb. tekintetében a hétköznapi racionalitás formáitól valamelyest elkülönülnek a vallásos hit természetének motívumai, de soha nem annyira, hogy ne lehetne felfedezni mögöttük egy teológiai természetű ismeretelmélet körvonalait. Amit vagy művel Hegyi, vagy nem, a misztikum és a praktikum – néha kedves mulatságossággal – de folyvást egymás mellett tűnnek fel.

 

                            

 

A vallásos hitnek nem kellenek hipotézisek. Evvel szemben a művészet alapközege meg az esély latolgatása maga. A művészet az ugyanegyről bizonyságot tevő többféleség. Ami kellő idejű használatban levés esetén elképesztő leegyszerűsödésekhez vezet. Pl. ornamensek. A művészet beérkezésének fedezete is lehet pl. a kísérletező kedv, ha elhelyezkedésének társadalmi közegében a kockázatokat vállaló piaci sikerképesség versenyszelleme uralkodik el. Mint az egyetemes valóság vezérlésére hivatott legnagyobb tekintély, amely képes évezredes erkölcsi törvényeket is viszonylagossá tenni. Az ember műve ez is.

 

 

 

De nem fukarkodik – és ez darabjainak paradoxona – az érzékek folyamatosan hatásos befolyásolásának, vonzó múltjának máig ható érveivel. Az intimitásban rejlő hangulati erővel, az enkausztika misztikus-organikus megjelenésének – mit tesz Isten – érzékien költői futamaival. Mint ahogyan a barkácsolás megszállottainak leleményeit is újrajátssza, a kis és játékos ördöngösségeket, amiket a valóság-világ rejtett, de kifürkészhető egységébe vetett hit tart ezer évek óta működésben.                                                       

Aknai Tamás