Varga Tünde: Keserü Ilona - Utóképek: Látható a láthatatlan.

A festményeken a lecsukott szemhéjak mögött a megtapasztalt látvány vibráló utóvilága tárul fel. A lehunyást megelőző utolsó látvány kimerevedett kockájának -a befelé forduló tekintet értelmezésével- kitüntetett elemeinek fénnyel telített utólátványa addig folyatja át magát a színek egymásutániságán, míg bele nem olvad a belső horizontba.

A test határai képlékenyek, a fény átsüt a bőrön, ezt az utóképek bizonyossá teszik. A látvány utóképe a megszokott komfortos vizuális környezet másfajta megnyilvánulását tárja elénk, ennek megértésével utat mutat, próbára ösztönöz, kísérletezésre sarkall, az önmegismerés megtételére, aminek következtében a saját végtelenünkre tekinthetünk rá.

A csukott szemünk mögötti  végtelenből a nyitott szemünk látványának utóképei rántanak vissza, de mire megragadna, a látvány csak érzetté puhul, és mire hozzászokunk, a tárgyi világ  változóan tünékeny elemei színváltó koncetrikusságban, vibráló kontúrokkal olvadnak bele a zárt szemhéjunk végtelenjébe. A sejtjeink sokaságának működése érzéki tapasztalattá válik, emlékként megőrizve észlelésük megszűntének pillanatát. Minden egyes pillanata ennek a tudatossá figyelt automatikus működésnek szimbolikus és bátorítóan idézi meg az örökkévalóságot.

 Az utóképek jóslatok az örökkévalóságról.

Az utóképek a  látvány eszenciáját hordozzák magukban.

Az utóképek bizonyosságba szorítanak minket, hogy igenis lehet csukott szemmel látni, mert az, ami fontos az csak…

Az utóképek zsigerileg éreztetik, hogyha szűk a külső horizont, akkor is tág a belső végtelen.

Az utóképek festménypróféciák, rájuk nézve nem felejthetjük, hogy ami a látványból megragad bennünk, az annak, a rajtunk áthaladó élménye, a nyitott szem zajában eltűnik és csendben nyomot hagyva veszik belénk örökre.