Tolnay Imre: Színről színre látni

Keserü Ilona színváltó hangtestek című kiállítása

Modern Képtár, Vass László Gyűjtemény, Veszprém

Omaggio a de Chirico

A fenti című képen lendületes konstruktivitással megszerkesztett képmezőben, egy ablak-vagy balkonszerű, nagyvonalú perspektívával megjelenített helyről elementáris erejű, ragyogó színörvény látszik, mely alatt-mögött sematikusan ábrázolt klasszikus római épülethomlokzat, a fenti súlyos szín-együttállás napszítta terakottás árnyékával. Az alcímben említett című, imént képi alkotóelemeivel leírt festmény Keserü Ilona jelenlegi veszprémi kiállításának legkorábbi, de a tárlat legkorábbi keltezésű, a tárlat felső helyiségének legbelső szegletébe, egy világos ablak melletti intim beszögellésébe helyezett képe. Azért véltem érdemesnek tárgyilagosan leírni a festményt, mert – a művész által is vallottan – közelmúltbeli és jelenlegi kutatásainak egyik fő inspirációját és élményforrásának egyfajta összegzését hordozza. Immár közhely talán, hogy kevés olyan szellemi forrásvidéke van Európának, amely annyi jelentés-telített réteget hordozna, mint Itália, illetve Róma, ezért lehetett / lehet egyszerre nagy ajándék és nagy kihívás arrafelé alkotónak lenni és alkotóként járni a reneszánsz idején, a 20. században és manapság.

(hely)színhangolás

Keserü Ilona veszprémi kiállításának első, földszinti termeiben a színekkel kapcsolatos művek láthatók, s az emeleti hangtestekkel foglalkozó művekkel az fűzi őket össze, hogy mindegyiken olyan színhangzásokat festett meg, amelyeket az itáliai reneszánszban használt cangiante színrendszer isnpirált. A bevezetőben említett festmény (felső) középpontjában megjelenő színörvény erős tériségét a vatikáni Sixtus kápolna megtisztított mennyezet-képeinek ragyogó színvilága inspirálta. A művészt erősen foglalkoztatja – mint írja - , a zenei hangok mibenlétének, mint fizikai térben létező és az emberi érzékekre, szellemre, idegrendszerre erősen hatni tudó jelenségeknek a megragadása.

szín-tézisek

A vizuális élmény, annak percepciója és létrejöttének, működési mechanizmusainak, megközelíthetőségének szinte összes lehetséges vonatkozása régóta intenzíven foglalkoztatja Keserüt. Szín és formai jelenségek, törvényszerűségek, tudományos igényű kutatása, gyakorlati és elméleti körüljárása régóta jellemzi munkásságát, így semmiképpen nem mellékes vagy véletlenszerű, hogy a professor emerita alkotó a hazai képzőművészeti DLA (doktori) képzés egyik elindítója, kidolgozója volt a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán. „Poeta doctus”-típusú festő, aki elsősorban festészetével végez folyamatos kutatásokat színegyüttállások, színjelenségek, törvényszerűségek kapcsán. Ebben számára a szimultán és komplementer kontrasztokat eredményező, jelenleg pedig a cangiante szín-társítások érdekesek, melyek a saját szín-elgondolásaiban is kiemelt helyen állnak a 80-as évek közepétől. Valamennyi kiállított műben olyan színpárosításokkal, társításokkal találkozunk, amelyek azonos intenzitásúak és különböző mértékű, jellegű, de nagy erős kontrasztban állnak egymással, így maximális izzásig felerősödő, ugyanakkor szférikus hangzás élményét is keltik. Ehhez társul még dinamikus erőterük, belső mozgásaik (spirális, íves, előre-hátraugró) zárt vagy határozott formájuk, a legszélesebb találkozási felületen, azaz átlós irányban való összekapcsolásuk, illetve egy-két alkotásnál a fordított viszonnyal való váltakoztatás, a részleges egymásba oldás, a színerő tudatos lefékezése, hogy aztán ismét drámaivá fokozhassa az eredeti színhangzást. Keserü veszprémi tárlatának ”nyitóképei”, első termének termése 2011 tavaszán a Pozsony-közeli Dunacsúnban (Danubiana Meulensteen Art Museum) is szerepelt nagyrészt, ahol a jó rendezésnek és jó tereknek is köszönhetően a nagy életmű szélső pontjai alkotta feszes láncolaton járhattunk oda-vissza. E szélsőértékek a korai művek minimál színezetű monokrómja, valamint a közelmúltbeli és jelen munkák izzó koloritja között feszülnek, illetve permanensen tetten érhetők a Keserünél rendszerint visszatérő plaszticitás, tériség és kultúrtörténeti párhuzamok műalkotás-reflexiói. Tekeredő csigá-ja (2010) és Cangiante gubanca (2006) ugyanúgy egy immár több évtizedes szín-kutatás eredményei, fázisai, mint Színváltó elemzései (2005), Homorú és Alkony táj-és fényélmény-inspirációi. Ezek a festmények egyfelől Keserü Ilona több korábbi, emblemetikussá vált képelemét engramként hordozzák és újraértelmezik, úgy mint a Balatonudvari sírkő-motívumot, színspiráljait-gubancait és gyűrt-hajlított vászonfelületeit. Másfelől azonban közelmúltbeli-jelenlegi szín-hang-kutatásainak kiegészítő formai szegmensei csupán.

cangiante

Az emeleten helyet kapott, leginkább talán hangokkal, színhangokkal kapcsolatos munkák közös vonása a térbeliséggel való kombinálás, vagyis a színek eleve valamilyen térbe vagy térillúzióba kerülnek, illetve maguk a színek keltenek egymáson, vagy egymás mellett térbeli hatásokat. Itt is vannak plasztikus elemekkel kombinált, pontosabban homorú tondo-hordozón megjelenített munkák is (Szállnak, 2009 ; Szent György hegy 3-4, 2008), ez egyfajta kiindulás a színek mint hangok térbeli áramoltatásához. Így a kiállított műveken a színek a felületen és a térben is váltakoznak és változnak, gyakran át is alakulnak egyikből a másikba. A labirintus-forma ezt a színmozgást fűzi rendszerbe. Ilona kutató-alkotó folyamatának intenzitását, társművészetekre és tudományra való kiterjesztését jól jelzi, hogy a létrejött művek elektronikus vizuális dokumentumok valamennyi érzékelő receptorunkat igénybe veszik és élmény-centrikusságukkal, expresszivitásukkal együtt racionálisan felépített, komplex munkák. A cangiante (arab eredetű szó, mely színváltást-játszást jelent). Színtársításoknál, öntörvényű, belső logika szerint ragyogó, kontrasztos, de nem komplementer színek kerülnek egymás mellé úgy, hogy közöttük egy-két árnyalat a skálán kimarad. Érdekes, hogy bár Cennini a reneszánsz idején, D. Bomford pedig a 20. század végén foglalkoztak a színrendszerrel, az impresszionistákat egyesek szerint Michelangelo kora e tekintetben beelőzte, viszonylag alulreprezentált a cangiante színharmóniák említése.

belső látás és hallás

Ha Keserü veszprémi kiállításának címét tekintjük – Színváltó hangtestek, - a szókapcsolat két szavának elemeivel eljátszva, azokat felcserélgetve egymástól távolinak vélt szférák csengenek össze, találnak egymásra, szólaltatják, nyitják meg tartalmaikat és tartamaikat. Ez bevallottan is a művész elsődleges célja, sőt tapasztalatainak eszenciája is. Szakmaian fogalmazva a tárlat cím-részeiből még világosabbá válik: intermediális és interdiszciplináris szemlélet, holisztikus látásmód és tudományos igényű kutatási-kérdésfeltevési metódus jellemzi Keserü Ilonát, valamint a művészettörténeti korszakok, életművek némileg feltáratlan, kiaknázatlan mélységeivel való újabb és újabb kapcsolatkeresés igénye. Vizuális szakterületekkel szemben az audiális szféra talán többet, mélyebben foglalkoznak a belső hallással a zenei komponálásban és a zenei emlékképek, zenei képzetek szándékos felidézésében, aktiválásában, működtetésében játszott szerepét illetően. A tudat ellenőrzésétől független működések lehetőségeinek (endomuzikális tevékenység) kérdése számos színérzékelési-feldolgozási mechanizmussal mutat párhuzamokat. Keserü ténykedésben tehát bizonyos tekintetben hiánypótló, nemcsak a festészetet illetően. Mint írja: „a hangok, hangtestek, akkordok hipotetikus ábrázolása részemről újabb egyoldalú ostrom és kérdésfeltevés a fizika tudománya felé.” A tudomány válaszaira még várhatunk, de Keserü legújabb képeinek színtársításai valóban olyan frekvenciákat generálnak, hogy a műveknek háttal állva is érződik hőjük és hallatszik szféráik zenéje.

(Balkon, 2012/1 36-38. p.).