Tasi Zsuzsa: Köszöntő Keserü Ilonának

Vidéken élek a férjemmel, három macskával és egy kutyával, távol a művészeti világtól, úgyhogy ez a köszöntő nem hivatalos, hanem személyes hangvételű lesz.

Ebben az évben, április 27-én, egy közönséges csütörtöki napon történt, hogy a férjemmel elvonatoztunk megnézni Keserü Ilona tanárnő kiállítását a Q Contemporary Galériába. Már majdnem az összes képet megnéztük, amikor az egyik látogató hátulról volt csoporttársamra, Hajdu Andrásra emlékeztet, akivel együtt jártunk a nyolcvanas évek végén rajz-vizuális nevelés szakra Keserü tanárnőhöz. Ezt elsuttogom a férjemnek, és hozzáteszem, hogy ez lehetetlen, mert András Franciaországban él. Azért csak szólítsam meg, hátha ő az, mondja a férjem, dehogy szólítom, mondom én, mire a férjem félhangosan kimondja, hogy András. A rasztás hajú idegen hátrafordul. Hát, ez bizony a Hajdu Andris, érettebb kiadásban. Meglepődve néz, mondom, ki vagyok, de igazából nem is kell mondanom, megismerjük egymást, harmincnégy év után, ahogy gyorsan kiszámoljuk. Látogatóban van itt Franciaországból, és pont Keserü tanárnőt készül felhívni, találkozót egyeztetnek. Röviden beszélnek, András nekem is odanyújtja a telefont, megilletődve mondom Tanárnőnek, hogy nagyon tetszik a kiállítás. Tényleg nagyon tetszik, és azok a képek, amik “a mi időnkben” készültek, a nyolcvanas évek végén-a kilencvenes évek elején, különösen közel állnak hozzám. Ezek születésénél ott voltunk, mellettük ültünk a műteremlátogatásokkor, éreztük a szagukat, belénk csöpögött, belénk gyökerezett a látványviláguk, Tanárnő akkoriban bevont minket egy-két kiállításának előkészítésébe, kis performanszokkal részt vehettünk  kiállításmegnyitókon és -zárókon.

Tanárnő meghív, hogy én is menjek el Andrással a műterembe a Belgrád-rakpartra. Csak rövid látogatásra van lehetőség a covid utáni gyengeség miatt. Elköszönök a férjemtől, irány a Belgrád rakpart. Végül két óra hosszat maradunk, ami udvariatlanság, de észrevétlenül elrepül az idő. Örülök, hogy Andrással lehetek ott, aki szintén nem lépett végül művészi pályára, mint én. Remélhetőleg mi az életmódunkkal viszünk tovább valamit a belénkplántált eszmékből, szem előtt tartjuk a belső szabadság fontosságát, a szokásosnál talán egy-két lépéssel hátrébb élve a fogyasztói társadalomtól.

Kiderül azért, hogy András néhány éve újra fest. Megnézegetjük a vázlatfüzetét, Tanárnő mindegyik oldalhoz fűz valami értő, biztató megjegyzést. A művészetterápia, amivel néhány éve foglalkozom, viszont elmarasztalódik (“Zsuzsi, én ebben nem hiszek”), de kárpótol, hogy karácsonyra elküldtem Tanárnőnek a nemrég megjelent önéletrajzi regényemet, ami ott fekszik a könyvespolcon. Nem gondoltam volna, hogy ezt a saját szememmel fogom látni! Mondja Tanárnő, hogy olvassa.

Megszemléljük a jellegzetes kilátást az ablakból a Gellért-hegyre, felemlegetjük  a látványt idéző képet. Aztán sok minden szóba kerül, Tanárnő megmutatja a régi színházi díszlet- és jelmezterveit, és a múzeum makettjét, amit az öccse tervezett neki. Időutazunk, visszatér a régi pécsi egyetemi hangulat, amikor diákként ellátogattunk ide a Belgrád rakpartra vagy a pécsi Mogyorós közben lévő műterembe. Most is megemlíti Tanárnő a jellegzetes mestereket, barátokat, akikhez kötődik, Martin Ferenc, Korniss Dezső, Mezei Árpád, Ottlik Géza.

Valahol nemrég olvastam arról, hogy az 1966-os Iparterv kiállításon egyedüli nőként vett részt Keserü Ilona, és a csoportképről le is maradt. Bennem csak mostanában tudatosult, hogy amikor ő kezdte a pályáját, a képzőművészek túlnyomó része férfi volt. Egyetemista korunkban a festészet órákon inkább a mesterség fogásai kerültek szóba, nem személyes dolgok, bár néha azok is. De arra nem emlékszem, hogy Tanárnő arról beszélt volna, művészként hátrányos megkülönböztetés érte volna amiatt, hogy nő. Inkább a politikai elnyomás volt többször a téma. A női művészek helyzete a mai közbeszédben azonban gyakran előkerül, így a látogatás vége felé ez bukik ki belőlem: “Milyen csodálatos, hogy Tanárnő be tudott törni a férfiak világába.” Amire ezt a választ kapom: “Én nem törtem be sehová, csak megcsináltam a saját dolgom.” Ami azért, ha végignézünk a történelmen, akárcsak a közelmúlt történelmén, egy nőnek művészként nem mindig egyszerű.

Búcsúzóul kapunk ajándékba kék-két Keserü-albumot; nem találunk tollat a dedikáláshoz, így Tanárnő ceruzával ír ajánlást a könyvbe. Az előszobában Andrást és engem egyenként megölel, kint a folyosón hívja nekünk a liftet, amíg megérkezik, mind a hárman egyszerre megöleljük egymást.

Meghat az ott töltött idő, eléggé fel is kavar, mintha a harmincvalahány évvel ezelőtti önmagammal is párbeszédbe keverednék. Utána nyáron elég sokat rajzolok és festek, más dolgokat félretéve. “A porcica megvár”, hogy Tanárnőnek egy régebbi mondását idézzem, még egyetemista koromból.

Boldog születésnapot kívánok Tanárnőnek, és még egyszer köszönöm ezt a személyes találkozást, amelynek az esélye a számomra olyan kicsi volt, mint egy tűhegyesre faragott ceruzával pöttyintett pont, a sors rejtélyes akaratából mégis létrejött.