Oroszy Csaba: „A Templom”

Átlépett. Felemeltetett.
A fókusz, ahol a bejárat piramisa égbeszökő csúcsként elveszik, éppe elfért szembogarán.
Zizegve remegő kőben, sustorgó gránitlapok hűvös szőnyegén, gördülő sarkoktól az ellapuló körmökig, ritmikusan átzuhogó vér, érkötegek, csontok, inak, sejtek átvilágított narancsrózsaszín fátylai. Por és por! A sebek körül kavargó mezítelen Bevonulás ez.
… s íme az Éneklő Tömb! Az élet vizének nem létező árnyéka, gyengéden hajlítja szét a homlokzatot, feltárva egyik szirmon a Benső Örök Hajnalát, a másikon Alkonyati ünneplőruhánk Világosságát.
Ez a Foghatatlané. Az a fogódzkodó.
Szerelemmel menni! Szeretve az Ígéret Erejét! Kinyílt Titkos Világunk, ím Élőszóval elpecsételve!
(…) szemlesütve halad át – színről-színre – a csarnokon, felindult fehér, tiszta, emésztő pára lüktetve elváltozó Fénykévék felett: szövétnek és napvilág nélkül: Dicsőségben.
Állandó ünnep. A Kar Ég, a kar pihen. Kiáradt az Ige.
Egy lépés, valamennyi út bejárva.
Egy hang, valamennyi Szín átlátva. Add Oda! Tedd Elé!
Áttesztő, Tükrözés nélküli zuhatag. „Ragyogó vala, mint a kristály”
Igen.
Mélység.
Az Azonosság Egysége: „… innen és túl”
AZ: AZ
AKI: AKI
VAN: VAN
Égen, hegyen, szigeten.
Legyen!