Nyilas Márta: Egy nap Ilonával

A doktori képzés idején, valamikor az 1990-es évek végén, Keserü Ilona gyakran kijött hozzám a volt pécsi Hauni gépgyár régi irodaépületében található nagy műtermembe. A műteremként használt régi iroda – az akkori gyárigazgató művészet támogató magatartásának jóvoltából - méretének és kiváló fényviszonyainak köszönhetően, abban az időszakban számos színvonalas alkotás megszületésének volt a színtere. Ezek ellenére a képzőművész alkotó pályáján olykor előforduló válságos alkotói időszakok egyikét megélve, amikor minden más ösztönző eljáráshoz folyamodva sem sikerült pozitív fordulatot elérni, Keserü Ilonát hívtam segítségül. Arra kértem a mestert, hogy jöjjön ki hozzám és segítsen átlendülni ezen a nehéz időszakon. Ilona természetesen napokon belül ott volt. Nem igazán látta a problémát, hogy milyen nehézségekkel küzdök és miken megyek át, mivel mindig nagyon lelkesítően állt hozzá a doktorandusz hallgatóihoz, munkáikhoz. Így a szóban megfogalmazott kétségek meghallgatása után annyit mondott: „Márta, te dolgozzál, én csak itt ülök és nézlek.” És valóban helyet foglalt egy széken és csak csendben követte tekintetével, ahogyan a földre helyezett vászon fölé hajolok és festek. Sokáig voltunk így; legalább egy órát ült csendben Ilona és jelenlétével ösztönözte munkámat. Abban az egy órában mindenről megfeledkeztem, arról, hogy alkotói válságban vagyok és minden egyes perccel az önbizalmam csak nőtt és a munka egyre jobban haladt. (Ilona általában csupán a jelenlétével is ösztönözni tudott; azt éreztette, hogy vagy valaki, hogy megismételhetetlen és egyedi vagy, és hogy olyan dolgokra vagy képes, mint senki más.) És valóban, a festmény elkezdett jó irányba fejlődni, amit természetesen a mester is észrevett, így körülbelül egy óra múlva felállt és azt mondta, hogy most elmegy.

Ilona akkor nekem ajándékozott egy órát az életéből úgy, hogy csak nézett engem miközben dolgoztam. Ez idő alatt olykor lesve rápillantottam a vállam felett. S éreztem azt a tekintetet, ami nem kényszerből és nem is egy szakmailag magasabb szinten lévő személytől jött, hanem egy igazán nyíltan és kíváncsian figyelő alkotó embertől, egy olyan művésztől, aki a festészet valódi szolgálatában áll. Olyan volt ez, mintha ketten festettünk volna…

Távozását követően akkoriban sosem tért vissza a munkafolyamat hullámvölgye. Abban az egy órában szárnyalva alkottam, mivel a műterem levegője tele volt a belém vetett bizalommal. Azóta is az abban az egy órában átélt támogató érzést hívom elő magamban, amikor nem megy a munka: és mindig segít.