Nagy András: Csontváry színelmélete és festészetének recepciója az 1960-as évek magyar képzőművészetében

„ami pedig a dicsőséget illeti ezt az isteni gondviselés úgy oldotta meg, hogy nekem adta a kezembe a képességet szemembe a színérzéket…”

A magyar festészet történetében Csontváry az egyik legjelentősebb kolorista. A színeknek ez a kiemelt jelentősége az ő esetében azonban nemcsak domináns ábrázolási formát, hanem világnézeti tartalmat is jelent. Írásaiban a „világító színek” fogalma egyidejűleg jelöl egy sajátos színkezelési technikát, miközben ennek a technikának ismeretelméleti, valamint civilizációkritikai jelentőséget tulajdonít. Festészetének inspiráló háttereként rekonstruálható – elszórt, töredékes fogalmazványai alapján – egy olyan esztétikai színtan, melynek legfőbb művészi ambíciója, hogy éppen a színek felfokozott energiáival lépjen túl a látszólag tisztán esztétikai látványokon. Az 1963-ban rendezett székesfehérvári kiállítás, valamint Németh Lajos monográfiájának megjelenése közvetett hatással volt a magyar képzőművészet bizonyos törekvéseire.