Forrás: Új Művészet, 2024. március 29.

Territory, Pécsi Galéria, 2024. február 8. — március 9.
 

Az emlékezés bizonyos szempontból csak a sajátunk, az, ahogyan mi és csak mi az általunk megélteket megőrizzük magunkban. Időről időre visszatérve a saját életünk különböző eseményeihez, látva azok folyamatát, gesztusait, azt, ahogyan a világunkra tekintünk, és ahogyan az visszatekint ránk. A Territory Tóth Zsuzsi és Lengyel Péter munkáin keresztül kétféle emlékezésformát tár elénk. Jóllehet, ezek elsőre radikálisan különböző észlelésformának tűnnek, de együttes jelenlétük elengedhetetlen a világhoz való viszonyunk kialakításában. Az installációk egyrészről az aktív befelé forduló figyelemből fakadó érzékletes, szuggesztív, materiális és immateriális határán mozgó, újraérteni kívánó emlékezést performálnak, másrészt pedig a vérzivataros 20. század etnikai tisztogatásokkal telített korszakának és a különösen kegyetlen módszerességgel, bürokratikus módon megvalósult dehumanizáló törekvéseinek arcot adó vezéralakjai számára rendez be pantheont, hogy konfrontálódjon az európai közösségi emlékezet ellentmondásaival, szelektív humanizmusával és legfőképpen napjaink hiányos visszatekintőerejével. Tóth Zsuzsi és Lengyel Péter a kiállított tárgyaikkal – eltérő emlékezési, illetve formanyelvi megközelítéseiken keresztül – a tér és emlékezet viszonyát vizsgálják meg.

Saját gyerekkorunk élményeinek fakulása következtében, az idő távolodtával a konkrét fizikai viszony leredukálódik az érzet logikájára, és az impressziók különböző tárgyi emlékekben rögzülnek. A hozzájuk fűződő érzéki taktilitáson alapuló viszony pedig egyéni tervezés, mely alapján egy új forma jön létre. Az otthon kétségkívül egy „lieu de mémoire”. Egy olyan emlékhely, amely enyészpontként sűríti a gyerekkor érzéki emlékeit, ugyanakkor pedig mint hely az emlékek tárgyiasult formájának egybegyűjtését is jelenti. Az archívum etimológiája szerint az arkheion, ugyanis eredetileg lakóhelyre utal.

A lakóhelyünk tárgyai, sőt még a falak sem csupán magukért vannak. Gondolhatunk itt az elemek különböző használat során keletkezett kopására, a sajátos módon nyikorgó ajtókra, székekre, az ajtófélfába vésett felnövéstörténetektől egészen a fürdőszoba csempéinek rendjére. Az otthon nem csupán a lakóhelyet, hanem gondosságunk és munkánk által a saját arcunkra formázott tereinket is jelenti. Tehát otthontereinknek folyamatos átlényegítése az életünk artefaktumait hozzák létre. Tóth Zsuzsi munkáit a felejtés következtében fakuló személyes emléktárgyak és az ebből fakadó hiány kitöltésének mozzanata katalizálja. Alkotásaiban egy olyan formát és anyagot újrarögzíteni kívánó, értelmező emlékezés feltörő igényét láthatjuk, mely egyszerre felhívást is jelent a saját tárgyainkhoz való viszonyunk kialakítására is.

A felejtés destabilizál, bevonja az emlékezet tárgyainak felületét, lecsupaszítja komplexitásukat. Az emlékezés az idő munkája révén azonban nem csupán puszta felidézés, hanem újra elsajátítást is jelent. A lakóház, az egykori otthon már különböző anyagokból készült, ismétlődő rekonstrukciós próbálkozások formájából ismerhető fel. A Magánterület vagy a Kádár Sándor utca 95. éppen egy már a belső tér részletének – a fürdőszobacsempe, fa, műbőr – homogén burkolatába csomagolt, csupán építményt idéző objektumok egy – bejárat és ablak nélküli – zárt, újra belakhatatlan ház emlékezet általi elsajátítási igényét reprezentálják. Az elveszett otthon egy apró érzékekben rögzült alkotóelem nyomán totalizálódik, a nagyobb egész sajátságai végleg az időben és múltban eltűnőben lévő építmény bevonata alatt rögzülnek. Ezt tovább erősíti a műbőr kígyószerű körvonala, amely mintegy auraként öleli körbe a már madártávlatot idéző installációnak köszönhetően.

Tóth Zsuzsi tárgyai rendkívül finom gesztusokra épülnek. Apró részleteket ragadnak ki, felmutatnak, de nem rögzítenek kifejezett jelentést, hanem az anyag- és formahasználat folyamatos változásai és ezáltali újrakontextualizálódása révén inkább csak sejtetnek. Egyszerre rögzítenek formát és oldanak fel. A hokedlik és a szőnyeg hétköznapi jellegét destabilizálja a rajtuk egyensúlyozó felhő, amely, noha annak konnotációi révén súlytalanságot kellene sugározzon, itt éppen olyan, mintha ránehezedne a gyermekkori emléktárgyakra. A felhő motivikus ismétlődése megint csak egy olyan szuggesztív elem, amely tovább erősíti az egykori otthon tárgyainak mundén voltával szemben az abszolút, már-már misztikusan szubjektív karakterét.

A transzcendenciához való viszonyt tovább erősíti az Apoteózis, tisztelgés Vittore Carpaccio művészete előtt című munka is, melynek műbőrből készült, zöld, ovális felhőszerű képződménye megidézi a reneszánsz festő által visszatérő motívumként alkalmazott, ikonfestészetből származó, nem térbeli megoldását, hogy a transzcendens, nem látható deitásokat (Isten, Mária és Jézus) láthatóvá tegye. Tóth Zsuzsi azonban jól kihasználja a nimbusz többértelműségét, hiszen a Carpaccio által alkalmazott technika mellett gyülekező sötét fellegeket is jelent. Ez az apró és érzékeny jelentéseltolódás pedig már egy olyan szekularizálódott, isteni hiányát felmutató világképet mutat, melyben az alászállt szentség üresen tátongó helyéből csupán eső pereg.

Talán ez a munka adja számunkra a lehetőséget, hogy a tárlat másik alkotójával, Lengyel Péter munkáival kapcsolatot teremtsünk, aki a kollektív emlékezet terének pantheonjába a múlt század „War Pigjeit” helyezi. Az ókori görög megnevezés modern kontextusai után kutatva talán sokak fejében felcsendülhet a Black Sabbath azonos című slágere, melynek dalszövege rendkívül szemléletesen prezentálja azt a 20. századot meghatározó, felfoghatatlan léptékű pusztítást, mely az embert magát és szellemiségét sújtotta. Lengyel az ókori építészet vívmányát mint az emlékezet közös terét és az európai kultúrkör egyik szimbólumát kontextualizálja újra, hogy rámutasson egy olyan alternatív perspektívára, mely egyszersmind beárnyékolja az általunk vélt, konzisztens fejlődésalapú civilizáció történeti képét. A múlt század mechanikus, tárgyiasító, bürokratikus alapokon dehumanizálódó világa olyan örökség, mely után, napjainkra nézve, többé nem tekinthetjük véletlennek, történelmünkből kiutasítható, meg nem ismételhető puszta szingularitásnak az emberiség saját maga ellen elkövetett kegyetlenségeit. Vajda Mihály gondolataival párbeszédet kezdeményezve Lengyel Péter installációja az emberi értékek átértékelésre, a múltunkkal való szembenézésre sarkall bennünket. Valóban szörnyűség belátni azt, hogy nem pusztán feldühített tömegek irracionális hevülete okozta a Soát és a különböző etnikai tisztogatásokat Európa-szerte, hanem egy racionális, törvényes alapokon működő rendszer, melynek legális, a diktatúrákat lebontó, demokratizálódni kívánó következménye sem volt képes felelősségre vonni az amorális gyilkosok többségét. Ez a nyugtalanító tény nyolcvan év távlatából, a közösségi emlékezet vélhető megfakulása ellenére vagy éppen annak okán, hátborzongató felismerés a jelenünkre és még inkább a jövőnkre nézve.

Felmerül a kérdés, hogy vajon mennyit felejthettünk ez idő alatt, hogy újfent aktualitásként kell kezeljük a háború tényét Európában. A történelem ilyesfajta ismétlődésének gondolatát a tér közepére helyezett, nagy méretű installáció tematizálja. Joe Biden és Vlagyimir Putyin ajkainak összefonódása a békülés pillanatát sejteti. Ez a különösen erotikus pillanat nem pusztán homoerotika, hanem egy diplomáciai üdvözlésforma, mely a szocialista országok vezetői között bevett gyakorlat volt. A nemzetközi politika leghíresebb csókja Leonyid Brezsnyev és a keletnémet vezető, Erich Honecker ajkainak állítólag rendkívül hosszan kitartott pillanata. A több szinten áthallásos csók azonban az installációban már éppen az elválás pillanatát mutatja. A globális politikát tekintve meghatározó vezetők ajkai között kiömlő apró katonák teste a nagyhatalmaknak az egyén sorsa feletti önkényességére világít rá.

A tárlat két emlékezésformája közötti kapcsolatot Visky András Kitelepítés című regényének a szerző által felolvasott szegmenseivel párbeszédet képező videóinstalláció adja. A regény középpontjában álló osztrák–magyar család története a román gulágon egy olyan kétségbeesett küzdelemről és kitartásról szól, mely nemcsak az egyéni traumák feldolgozására, de a kollektív európai történelem és azon belül is a specifikusan konfúzus és napjainkra is hatást gyakorló Erdélyi medence feszültségeinek megértésére tett kísérlet is. A videómunkában a területbe írott „bozgor” – többnyire a román területen élő magyarokra használt pejoratív jelző – kaszálással történő beírásával és egyúttal eltörlésével a feldolgozatlan viszonyokra kívánja felhívni a figyelmet. Tágabb – a teljes tárlatra vonatkozó – kontextusba helyezve a pejoratív jelzőt úgy is érthetjük, hogy mind a személyes, mind a kollektív emlékezet gondozása, ápolása elengedhetetlen annak érdekében, hogy ne váljunk hazátlanokká saját életterünkben és környezetünkben. Az emlékezés aktív újraértelmező viszonya teremti meg a lehetőséget, hogy az erőszakkal és traumákkal szegélyezett történelmünkön túlléphessünk, és ne pedig megismételjük azt.

Som Balázs

Lengyel Péter: War Pigs Pantheon I–VIII. ╱ 2024 ╱ purhab, hungarocell ╱ Fotó: Horváth S. Gábor, a művész jóvoltából

Kiállításenteriőr Tóth Zsuzsi munkáival ╱ Fotó: Horváth S. Gábor, a művész jóvoltából