Ádám Zoltán halála megrázta tanítványai, kollégái, barátai, és egyáltalán, az egész Művészeti Kar életét. A pécsi egyetemi és művészi közösség azt szeretné, ha Ádám Zoltán a festő, e különös alkatú pedagógus és gondolkodó személye eleven maradna, életműve a napi művészeti gyakorlat és a közösségi emlékezet magától értetődő része volna. A PTE MK Nádor Galériája kiállítást szentelne Ádám Zoltánnak, amelyre pályaműveket várunk bármilyen médiumban, tematikai megkötés nélkül.

A munkák beadási határideje: 2023. február 2.

Az alkotásokat a Nádor Galériában Prim Péternek, vagy a Művészeti Karon György Hajnalnak lehet leadni.

A kiállítás tervezett időpontja: 2023. február 8 – 24.

Útravalóként és vezetőként szeretnénk csatolni Losonczy István - Losi - búcsúzó szövegét.

"Ádám Zoltán ötvenévesen, tizenkét év színházi díszletfestés után, 2008 szeptemberében kezdett tanítani a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának festő tanszékén és szinte azonnal rendkívüli felelősség szakadt a nyakába. Keserü Ilona nem sokkal korábban vonult vissza, Lengyel András a Képzőművészeti Egyetem oktatója lett, Tolvaly Ernő, a festészet tanszék akkori vezetője pedig 2008 decemberében, hasonlóan tragikus körülmények között meghalt. És ekkor szinte egy csapásra – mert köré gyűltek az elárvult tanítványok – Ádám Zoltán lett a tanszék legtekintélyesebb festőtanára. A tekintély jó szó… Zolinak nem volt korbácsa, sem hivatali sem pedagógiai sem művészeti értelemben. Ő egyszerűen nyíltszívű volt, tekintélye volt a tekintetének. Az underground művészeti etikája a szívbéli ritmusok érzéki közvetlenségén alapul és – talán nem eretnek gondolat, hogy - Ádám Zoltán esetében ez az etika mélyen megélt hitéből, a hit kegyelméből következett. Ő puritán volt, minden tekintetben: tömlős sajtot evett és nem használt számítógépet, hivatalos ügyeit, hogy is mondjam, papíralapon intézte, illetve elintézték neki a csajok, György Hajni, Pásztó Reni, Galyas Marcsi és mindenki, akik szerették és tisztelték szerénységéért, önzetlenségéért, és ismétlem: szívbéli ritmusának érzéki közvetlenségéért. Ádám Zoltán soha nem nézegetett reprodukciókat az Instán sem máshol, zenét is csak élőben hallgatott, rongyosra használt iskolai füzetekbe rajzolgatott és írogatott egész nap – ha mondjuk valaki benyitott az óráira, valószínűleg csak ennyit látott, meg persze azt, hogy tele van a terem hallgatókkal és mindenki csendben dolgozik. Eszembe jut, amikor a pécsi állatkertben tartotta az alakrajzóráit, természetesen élő modell után, és az is hogy az elkészült munkákból milyen varázslatos betlehemi forgatag állt össze karácsonyra. De a „Madáretetők” kurzusa is felejthetetlen számomra, arra szinte mindenki rástartolt, én is, és a Balokány-tó partján rendezett záró kiállításon több mint hatvan különböző, „művészi”, de egytől egyig használható madáretető-modell lengedezett a fákon. A 2012-ben indult tervezőgrafika szakirány vezetője sem véletlenül éppen Ádám Zoltánt kérte fel arra, hogy szabadkézi rajzot oktasson a digitális világban otthonos grafikushallgatók számára és bizonyos, hogy ezzel akkor és azután is nagyban hozzájárult a tanszék szárnyalásához. De lám, milyen bizarr tréfája a sorsnak, hogy egy nappal a halála után Zoli nyitotta volna Biacsics Renátának, a legelső grafikus évfolyam elsőszámú üdvöskéjének kiállítását, amit annyira vártak mindketten és aminek Zoli egy teljes füzetet szentelt – szörnyű belegondolni, hogy az utolsót. Ahogy ez volt az utolsó annak a nem kevesebb, mint negyven (negyven!) egyéni és csoportos kiállításnak a sorában is, amit Ádám Zoltán az elmúlt tizennégy évben a pécsi Rácz Aladár cigány Közösségi Házban szervezett és rendezett a Művészeti Kar hallgatói számára - legtöbbjüknek ez volt élete első komoly megmutatkozási lehetősége. Fontos megemlíteni azt is, hogy a „Rácali” kiállítótermét november 22.-e óta ’Ádám Zoltán terem’-nek nevezik, és csak reménykedni tudunk abban, hogy ez a példátlan sorozat, az ő emlékezetére, folytatódni fog. Az itt jelenlévők nagy részének azt hiszem, nem kell bemutatni Ádám Zoltán gazdag életművét és nem kell indokolni annak jelentőségét. Legendás rajzi megjelenítő képessége sokak számára Rembrandthoz tette hasonlatossá (bár Zoli most szerényen biztos azt mormogná a bajusza alá, hogy jó-jó, de inkább Watteau). Élénken emlékszem, hogy a nyolcvanas években szinte szentként emlegették a nevét a budapesti rajzkörökben és a legnagyobb dicséret volt, ha valakinek azt mondták a rajzára, hogy ennél jobbat csak Ádám Zoltán csinál. Nagy élmény volt élőben találkozni vele évtizedekkel később és érzek valami sorsszerűséget abban, hogy ez éppen a Zsolnay Gyár egy használaton kívüli üzemcsarnokában, az akkor harmadszorra megrendezett Színerőn történt. A „Színerő – léptékváltás” műhelygyakorlatok sora az iskola alapítója, Keserü Ilona kezdeményezésére indult 2007-ben és pár mondatot mindenképpen szólni kell erről, mert Zoli ezután valamennyinek, az idén júniusban rendezett tízediknek is részvevője volt: nagyon fontos volt számára, és persze számunkra is a jelenléte, tulajdonképpen ezeken az alkalmakon vált igazán pécsivé. Talán az motiválta, hogy mire megy a rajzolat érzékenységére és ritmusára kihegyezett festői gyakorlatával ebben a színközpontú „csontvárysta” pécsi miliőben, talán a fiataloknak akart példát mutatni (ha valaki, ő aztán tudta, hogy mi fán terem a monumentalitás), vagy talán egyszerűen csak magáénak érezte az ügyet, mindegy. Pár napja Keserü Ilona megerősítette, amit sejtettem, hogy a hosszú-hosszú évek után idén, az ő kizárólagos anyagi támogatásával, újra megvalósított Színerő gondolata valójában egy véletlen találkozásának köszönhető Zolival. A 10. Színerőn Zoli két, megrendítő erejű képet festett. Az egyiken a lélek ritmusa (és a huzat) lehelt fehér cérnaszálakat a vászonra kasírozott, feketénél is feketébb velúrpapírra. A másikon a kozmikus cigánykendő körül vastagon, spachtlival felvakolt koromfekete olajfestékbe titokban huszonnégy dobókockát hintett, együtt nyomkodtuk bele őket a sűrű anyagba, nehogy kipotyogjanak… „Gyászképek” - mondta fél éve, az utolsó napon."

Videó válogatás Ádám Zoltánról: https://art.pte.hu/videok_adam_zoltanrol_1959_2022