Kiállításmegnyitó: 2025. december 11., csütörtök, 18:00 óra
A kiállítást megnyitja: dr. PETRÁNYI Zsolt művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese

Az utóbbi években Losonczy István tudatosan elfordult az ecsethasználattól, és a spachtli, illetve a glettvas határozott, mégis érzékeny gesztusrendszerére építette festői módszerét. Gyári olajfestékekből előre megtervezett színsorokat kever ki, majd a gondosan beállított kulcspozíciókat üres alumínium tubusokba tölti. Ezekből a „kalibrált” színekből építkezve viszi fel a sorokat a színes vagy finoman átmenetes alapozású vásznakra – javítás nélkül, a felület spontaneitását tiszteletben tartva.

A korábbi, markáns térhatással dolgozó „oszlop” és „meander” sorozatokhoz képest a most bemutatásra kerülő művek új irányt jeleznek. Bár a színsorok logikája és a spachtli technikája változatlan, az egységes színtömböket most egymás mellé helyezett komplementer színfoltok váltják fel. Ezek a foltok folyamatos párbeszédet folytatnak az átmenetes alap színeivel, finoman vibráló, mozgásban lévő felületet eredményezve.

A hatás ennek következtében alapvetően módosul: a korábban vertikálisan izzó „oszlopok” helyét ebben az új festői fázisban egy vízszintes irányú, pulzáló, derengően tágas tájélmény veszi át. A vászon mélyéről felszűrődő fény visszafogottan, mégis folyamatos jelenléttel határozza meg a képek atmoszféráját.

LOSONCZY István 1992-ben a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen szerzett diplomát Magyar, Művészettudomány és Rajz szakokon. 1992-től 1995-ig a JPTE Képzőművészeti Mesteriskolájának hallgatója Konkoly Gyula osztályában, 2001 és 2004 között elvégzi a PTE MK Doktoriskoláját, majd doktori fokozatot szerez. 2004-ben szerzett DLA-t festészetből, témavezetője Keserü Ilona volt. 2007 óta a PTE MK festő tanszékének oktatója, 2024 óta docense.

Képei megtalálhatóak magán és közgyűjteményekben is. 2025 nyarán a Ludwig Múzeum gyűjteményébe egy korai főműve került be.

A 90-es évek közepén nagyméretű gesztusfestményeket, installációkat és parafrázisokat készít. Az ezredforduló előtt tér át az olajfestészetre és kutatásai középpontjába a ’disegno’ és a ’colorare’ összhangzata kerül. A kétezres évek első éveiben alkotott analitikus-realista, budaörsi képsorozatában végképp felhagy a fényképmásolással és a folyamatosan változó valóságra, az emlékezetére és a képzelőerejére bízza magát. 2007-ben tanítani kezd és ezzel párhuzamosan, tárgynélküli viszonylatokban szintetizálja és fejleszti tovább a korábbi képein kialakuló színkeverési rendszereket. Figuratív (vagy inkább: analitikus) képein bizonyos festészeti alapproblémák (színviszonyok, színátmenetek, szín-terek, a formáknak és a színeknek a viszonya, a textúrának és a faktúrának a képhez, vagyis az imázshoz való viszonya, a keret kérdése stb.) izolálásáról, majd sorozatokon, variációkon keresztüli részletes kidolgozásáról van szó, non-figuratív (vagy: szintetikus) képei esetében pedig ugyanezeknek a problémáknak, és minél több ilyen problémának, az összekapcsolásáról olyan totális képekbe, amelyekben azok együtt és külön-külön is működni tudnak. Műveiben szinte önkéntelenül is feltűnnek a művészettörténeti utalások, melyekkel előadásaiban és szakmai publikációiban foglalkozik. Mégsem posztmodern festészet lesz mindebből, nem idézeteket és stílusjátékokat kapunk általa, hanem egyfajta szintetizált festészeti ’problematológiát’, amely nem a megoldások lajstromozásában, hanem a problémák rendszerezésében érdekelt.