A hatvanas-hetvenes évek avantgarde gőgje rég lecsengett már, lassan azt is elfelejtjük, amikor Boulez atyamester az ősbemutatón a záróakkord utáni döbbent csöndben “szar!”-t kiáltott Górecki megrendítő III. szimfóniájára. A posztmodern és mindenféle poszt-poszt állapotok sokszor hozzák zavarba a marxista esztétikáról lejönni képteleneket, olykor sajnos a pusztán jó ízlésűeket is, de így legalább megadatott, hogy félretegyük ítéleteinknél az előre gyártott okosságokat, és a fülünkre, a szívünkre hallgassunk. Tillai Aurél zenéje bőven megér egy vagy akár több koncertet is: mert szép, ízléses, minden körülmények között őszinte és így hiteles is. Mélyen áthatja a keresztény kultúra (nem a mai politika értelmű!), leginkább a protestáns (jobbára evangélikus) gyülekezeti élet kötődései, de nem szorítkozik kizárólagosan erre a közegre. Lételeme, mindenek fölötti médiuma a kórus, amelynek viselkedését, lehetőségeit, minden lehetséges rezdülését hihetetlen tapasztalat birtokosaként érzi, de – hogy legmesszebbre kirándulását említsük – komponált vonósnégyes is, és egyes művei a kórus kíséretében szimfonikus nagyzenekart igényelnek. Fülében, lelkében gazdagon él Kodály hagyatéka, ahogyan a romantikus, későromantikus harmóniavilág is, és tónusaiban, finomságában mintha a nagy francia, Debussy is visszacsengene. Ő velük, általuk már az avantgarde idején posztmodern volt, megelőzte korát – viccelődhetnénk, pedig itt nagyon is komoly hozzáállásról van szó. Tillai koherens, emberléptékű, kifinomult zenei világot épített mindvégig szerzői pályáján – költő a maga világában.

A belépés díjtalan.